Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
gallyat is hazahozni... de már senki sem él közülük, akik effélékre rászálltak a lakásban. Felhordták úükönyveinkre a szénát-szalmát fészeknek, vagy épp összefont karunkban akartak volna állandó szálláshelyet kialakítani, vázákban gallyak voltak akkor még ott, azokon üldögéltek többesben, mindez ma nincs. Nyár dereka van, a fát nem vitték el, földarabolva hever, a nagy levéltenyerek lefonnyadtak, Mokka születésnapja jön, gondoltam, jó lenne hozni neki valamit. A fa kérgéből, mélyen, csokornyi halványzöld, négy-ötcentis tenyérzsengék álltak ki, apró gesztenyelevelek. Semmi nagyság, semmi roppant, semmi irtó - mind együtt ez megvolt, most azonban nem ilyesminek volt évadja. Mokkának ez tökéletes csokor lesz, de aztán csak egyet szakítottam le, hazahoztam, és egy altatós fiolába tettem. Mokka levéltenyere, mit hordoz, mit tart? Délután áthozom őt majd ide, és hogy Alizra ne irigykedjék, kezemre ültetem. Ez lesz, míg meg nem unjuk, vagyis amíg lehet az ilyesmi, akkor is itt fogom hagyni őt, kalitkástul, folytatom gépíró munkám, ő meg nézi, elhasal a rúdján, nem Zsiráf, nem az, hogy itt ne hagyj minket, nem, ez az emberi törekvések szép példája, most már elmondhatjuk, hogy nyolc évet tudtunk adni valakinek - és aztán vagy az lesz, hogy Mokka, Mokka, ne menj el, vagy csak oldalt dőlve, holtan fog várni minket a kalitka alján, de a kis levéltenyér rég por lesz akkor, a tabáni temető egy gesztenyefa alatt van, hát a tenyerek a levegőt tartva folyton ámymintákat fognak rajzolni fölébe, néha megállók, a törzsnek támaszkodom, aztán mit csináljak, van az ilyesmi, amíg lehet, lejövök, felhajtok egy-két kis vodkát az Erzsébet-hídfőnél, és hazatérek - viszketve, talán sánta lábbal stb. - a volt gesztenyefa helye mellett. 1992. július 29. 25
