Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
VITÉZ GYÖRGY Elégia Lassan a harmadik ősz is elindul; végig az erdőn csúf, csatakos lábbal gázol, letapossa a sápadt elvérzett levelek fagyrágta, reménytelen arcát. Kertjeiben gazt gyújt, apró máglyákat a Város, sárga-fehér füstjük szalagot fon a hallgatag lányok: boglyasodó cserjék leeresztett, szürke hajába. Bénán földre lapult, s fuldokló rémületében lucskosodik, borzong viselős kínjában az aszfalt; járdaszegett arcát a verejték gyöngytakarója elfödi ott is, ahol már két ősz felmosogatta rozsdává száradt vérét a halál seregének, s vékony ezüsthártyái alól újból fölidézi csontját és velejét a névteleneknek, akikből ötven tonna acél sajtolta ki akkor a lelket s jégcsapok élő könnyeiben bujdosnak azóta. Óvatosan lépked, s emlékszik az ősz. Kipirulton emlékeznek áfák s mire benn is végre sötét lesz, meztelenül futkosnak a lángok szerte az éjben, pernyét sírtak a vakká tett, kidöfött szemű házak, zászlóval födték be a holtat, - télikabáttal - még később szakadás újságpapírosba csavarták s harsona-címek közt a könyörtelen égre kibámult, honnan az ősz is jött, és rá is fázva lenézett. Emlékezz, szántást bontó, süppedő magot őrző megsirató évszak, nézz vissza a nyitvafelejtett szempárokba hiszen csak a jégcsapok könnye szeretne fölszáradni s a még szikkadt testű kicsi ország homloka ráncai közt fénylő békére találni reggeli harmatban, s nagycseppű, langyos esőben. 1958. október
