Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
SZÜGYI ZOLTÁN Sziveri János síremlékének avatása alkalmából Áldottak ezek a percek, amikor most, így egybegyűlve, immár síremléked előtt állva, Barátom, ismételt főhajtással nyilvánítjuk ki az életen is túlmutató szeretetteljes ragaszkodásunkat hozzád, egymáshoz. Ma már bizonyossággal tudom: áldottak voltak mindig is együttlétünk percei. Azok az együtt töltött percek, amikor hol itt, hol ott ültünk le, hogy rendre, ügyesbajos gondjainkat hamar sutba vágva, az élet nagy dolgairól elmélkedve vitassuk meg a megválaszolásra váró kérdéseket. Áldottak voltak mindennapos eszmefuttatásaink éppúgy, mint a mindenkori születésnapokon egymásnak elmondott őszinte jókívánságaink. Áldottak voltak a percek Muzslán és Adán, Újvidéken és Kanizsán, Temerinben, Szabadkán, Pesten, a Kalapáti-tanyán... Az évek múltak csak, s ahogyan a fák izmosodnak, bőrünk alatt úgy gyarapodtak gyümölcsözőn a barátság évgyűrűi. Híztak, duzzadtak, nemesítve húst s csontokat. Nemesítve a lelket, mely riasztó gyengédséggel ébresztgette törvényen kívülre rekedt létünk tudatát... a lelket, mely végül kegyeletteljes szigorral vezetett el, fel a törvénytelen lét fölé. Magadat fegyelmezve, az isteni magasságokra figyelmeztettél, ha magasságot akartunk mérni, s a mérhetetlen mélységre, amikor a mélységekben matattunk. Magadat fegyelmezve figyelmeztettél, hogy élő vizek forrásából táplálkozva kell növekedni ahhoz, hogy magunkénak tudhassuk a forrást is, s ne csak a folyót, gyümölcseivel a fát, s a madarakkal együtt lehessen miénk a lég, maga a szárnyalás. így gazdagodtunk mi együtt, Te, örökkön felfelé néző, öreg Barát. S a gyász örömtelen napjain túl, immár e felismerés szolgáljon mindannyiunknak vigaszul; mindannyiunknak, kik most fejünket meghajtva itt állunk; mindannyiunknak, kiknek földi életed után is változatlanul megkülönböztetett ünnepnapot jelent születésnapod... Budapest, 1992. március 25. Farkasréti temető 13
