Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

lenül leszakadtak kényszerű szegregációja nemcsak szociális, hanem kisebbségvédelmei is követelő kérdés.

E kérdéskör egésze elsősorban tudati, másodsorban politikai, harmadsorban társadalmi összefüggéseket vet fel, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra és elválaszthatatlanok. Ha ez a felismerés legalább a magyar értelmiségben gyökeret ver, nagyon remélem, hogy a demokratikus intézményrendszer kiépülésével, a társadalom demokratizálódásával előbb-utóbb a magyar társadalom egészét is átláthatja. Többségi és kisebbségi közösségeket egyaránt.

Manapság aligha merek nyugati példára hivatkozni; az újságot olvasva olyankor egyenesen az az érzésem, hogy a nyugat a kelethez igyekszik felzárkózni - legalábbis türelmetlenség dolgában. A korábban ismeretlen hévvel fellobbanó idegengyűlölet, a Franciaországban és Németországban a vendégmunkások - az "idegenek" - ellen megnyilvánuló türelmetlenség és erőszak, a kényszermigráció visszahatása egyenesen döbbenetes. Ez immár - Magyarországon tanuló idegen diákokkal szemben - nálunk is megnyilatkozik. Nem tudnám megmondani, hogy ez nyugatról átszivárgó "divat" - jelenség-e, vagy egyszerűen a korábbi "parkolópályákról" kiszorult, egzisztenciális gondokkal küzködő munkanélküli fiatalok erőszakos pótcselekvése, a jövőkép hiányát tanúsító kényszer-kriminalitás-e? De semmiképpen sem puszta rendőri kérdés.

Hiszem, hogy a konferencia különféle szekcióiban a kérdéskör komplex s ugyanakkor egységes volta is ki fog domborodni. Külön öröm, hogy a szekciók fontosságuknak megfelelően külön vizsgálják a migráció, a társadalmi leszakadás és az etnikai kisebbségek kérdését Ennek azért tulajdonítok kiemelkedő fontosságot, mert a konferencián részt vesznek mindazon magyar társadalmi szervezetek, amelyek magukra vállalták a társadalom gondolkodásmódjának demokratikus átformálását, korszerűsítését, s azok a nemzetközi szervezetek is, amelyek legtöbbet tettek a kisebbségvédelem érdekében. íly módon a magyar társadalom - ha közvetve is - szembesül azokkal az intézményekkel, személyekkel, amelyek e kérdéskör legjobb ismerői. És szembesül a kisebbségvédelem eszmekörével.

Mi most tanuljuk a társadalomformálás eszmei eszközeinek használatát, azokat a módszereket, amelyek segítségével ki lehet szabadítani a kisebbségvédelem kérdését az előítéletek hálójából és át lehet terelni a gyakorlat, a társadalmi morál és a józan ész - egyszóval - az emberség területére. Mert erre van ma leginkább szükségünk.

Éppen ezért engedjék meg, hogy minden jót s eredményes munkát kívánjak a konferenciának, és hadd panaszoljam végezetül, hogy szívem szerint végigülném valamennyi előadást és szekcióülést, annyira érdekel valamennyi tárgyalandó részletkérdés. Érthetően, hiszen a kisebbség kérdés legkisebb részletei is összefüggenek, egésze pedig a többség létkérdése. Mert többség és kisebbség elválaszthatatlan; mindkettő hat a másikára. Minél rendezettebb és jóindulatúbb formában, annál jobb. Ez az, amivel minden társadalomnak - a magyarnak is - tisztában kell lennie. S lehet, hogy éppen ez korunk - vagy legalábbis korunk Kelet- Közép-Európájának - megoldásra váró főkérdése.

Megnyitó beszéd a Raoul Wallenberg Egyesület, a Fővárosi Közgyűlés Kisebbségi és Emberi Jogi Bizottsága és a Friedrich Ebert Alapítvány konferenciáján, 1992. március 7-én.'

114