Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
Köszöntés Kedves Göncz Árpád! Tisztelt Elnök Úr! Zavart és örömöt éreztem, amikor elkezdtem morfondírozni ezen a pár mondatos köszöntőn. A zavar természetesen nem Neked, saját magamnak szólt, az öröm viszont az ünnepeltet illeti meg, tehát a Tiéd. Arról a bomírt kettősségről van szó, amelyet sokkal jobban ismerhetsz nálamnál, hiszen azóta, hogy elvállaltad magadat a legmagasabb állami tisztségre, gyakrabban találkoztál vele. Az elmúlt évtizedekben hozzászoktunk ahhoz, mi, mezei írók, hogy a politikusokkal legfeljebb tiltakozó levelek, aláírás-listák formájában érintkeztünk. A legjobb viszony legfeljebb az egymás békés békénhagyása volt. S megmosolyogtuk azokat, akik köszöntőket mondtak, írtak írókként - politikusoknak, és azt mondtuk, az állítólag örökkévalóságnak dolgozók ne álljanak be a politika napi taposómalmába, még egy köszöntő erejéig sem. S különösen nehéz helyzetben vagyok személy szerint én, hiszen sokszor és sok helyen fogalmaztam meg, írtam le, mondtam el, az írók ne politizáljanak, az írók írjanak, mert az a dolguk. S lám, most itt állok én is, és sapkáját gyűrögető diákként próbálok megfelelni a köszöntésmondó nem is oly könnyű feladatának. Keresem a kényes és lehetetlen egyensúlyt - tudjuk jól, a köszöntő részben a köszöntést elmondóról szól -, billegdélek a kifeszített kötélen, ne is dicsérjelek, ne is bántsalak, de el tudjam mondani mégis, ami bennem munkál; jussak át épen a kifeszített kötél másik végéhez. Elvállaltam? Elvállaltam. Örömmel? Örömmel. Miért? Abban az illúzióban azért mégsem ringathattam magam, hogy különválasztható író és államelnök, hogy egyik feledet - a számomra kedveset - köszöntöm, a másikat pedig szelíd kíméletlenséggel lehántom a figurádról. És erről van szó. Miért kéne leválasztani? Nem kell. Amit én látok belőled, akár a téged érő őszinte vagy kevéssé gusztusos támadásokat vegyem figyelembe, az egy eddig ismeretlen politikusi arc, akit lehet és kell tisztelni és szeretni, aki nem a hatalmat, hanem a szeretetet és a jóságot sugallja, aki nem kegyet gyakorol ezzel, hanem a saját természetét, megélt bölcsességét és megszenvedett békéjét sugározza maga köré. Ez a maga köré egy marakodó, békéden, felfordult és önmagát nem találó Magyarország. Indulatok kavarognak, akármerre néz az ember, ócska alakok majálisoznak megállás nélkül, a mocskolódás szinte mindennapos elfoglaltságává vált az új elosztásba kapaszkodó polgároknak, a spekuláció és a hazárdírozás gyanús figurái lettek a modem kor modem hősei. 115
