Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
világképhez legközelebb álló archaikus mitikus világkép(ek) alkalmasnak látszik - közösségi, közérthető és ludikus tulajdonságaik miatt - mind a műteremtésre, mind az általa való kommunikálásra. A mítosz az önértékelés, önteremtés lehetőségét is nyújtja, és leginkább az individuum személyfölötti kapcsolataira ad lehetőséget és magyarázatot. És persze mozgásba indít, működtet egy olyan rendszert, amely modelltulajdonságú: új valóságot teremt. Ugyanakkor Kemenes Géfin tudja, hogy a valóság, a hit, a mítosz csak mint nyelvrendszer vagy jelrendszer fogható fel és rendezhető el: és mindennek olyan csak önmagára mutató, saját magán belül létező alkatrészei is vannak, amelyek a mítoszra és a jelrendszerre visszahatnak, árnyalják, dúsítják, kioldanak és fölerősítenek: önfenntartónak látszanak. Mi több, közel jut ahhoz, hogy kimondja: a költő valójában csak eszköze az önmagára ébredt nyelvnek. * A szövegszervezés - a játék - két szintje közelebbi vizsgálódást érdemel. Bizonyára kisajátításról, önmagává tételről lenne itt szó mindkét alkalommal (de hát bizonyos szerzők szövegbeli megjelenítése sem más), még akkor is, ha vaskosságuk nem egyszeri alpári. A kollázs az úgynevezett külső, a szerzőtől függetlenül is meglevő valóság felé nyújtózik, az obszcén textusok pedig a hős (a beszédhelyzetet kisajátító) vegetatív-biológiai létezését tágítják, no és persze az olvasó (utólag megszerzett) tűrőképességét is edzi. Voltaképpen nem tudjuk, hogyan és miként jött létre rés a dolgok és a nevük között, s hogyan kell bármit is ábrázolni ahhoz, hogy az azonosság ismét megvalósuljon. (Ugyanakkor ez a szakadék nem egy alkalmat nyújt a nyelv belső lehetőségeinek kiaknázásához.) A kollázs, azaz, hogy maga a dolog jelenik meg a dolog jele helyett, és a nemi aktusok szókéjenc leírása, amikor a szöveg olyan intenzívvé válik, hogy a jel eluralkodik a dolog fölött, alkalmas e (beszédes) rés kitöltésére, az egybeolvadásra. Mégis, mind a kollázs, mind az obszcenitás éppen provokatív jellegénél fogva kérdéssé teheti a nyelvet Velük elismerjük, hogy van ami utánozhatatlan, van amit nem tudunk utánozni. Elismerjük a kétségbeesettségünket, ami előbb-utóbb a világ átértelmezéséhez kell hogy vezessen. Ez a metafora nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző és az epopeia beszélője mégsem egyazon személy, és hogy a választott bizony elsőbbségben részesedik. Ami a szerző esetében öncélú, az a hősnél nem. Alkalom nyílna a kollázs és az obszcenitás pszichológiailag megállapítható közösségének a megmutatására, s mindenféle tudatlan mélyrétegében a kutakodásra - de hamisságokon kívül semmi, a könyvműre érvényes megállapításhoz el nem jutnánk. Csak ahhoz a közhelyhez, hogy az énkeresésnek és az önkifejezésnek nincsen tiltott terepe. A Fehérlófiának nincsenek identitásproblémái. * Amikor a népmesében Fehérlófia a griff hátán repül vissza a felvilágba, saját húsával eteti a madarat Mindezért a madár természetesen kárpótolja: bűvös italával ismét éppé változtatja hősünket. Kemenes Géfin nem egyszer idézi meg ezt a helyzetet 111
