Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
különbözteti meg magát természeti és társadalmi körülményeitől, ezért az ember és környezete tulajdonságai egymásra átszármaztathatók, és szüntelen új jellegekkel ruházhatók fel. És a mítosz-jelleg következménye az a könyvhomogenizálás, ami szerint csak konkrét és személyes tényezők munkálkodnak a szövegben, a tárgyakélőlények érzékelhető és külsődleges vonásokkal egyénítettek, s a szereplők közötti kapcsolat térben és időben létezik. A hasonlóság és az azonosság közötti rés megszűnik, így egymásba szivárognak a jelek, és egymást helyettesíthetik. És ez vonatkozik a szerző, a főhős és az alkotás mellékszereplőire is. * Kemenes Géfin László, a tudós, közvetlenül csak egyszer szólal meg a Fehérlófiában - amikor Vitéz György Missa agnositicajaról beszél - egyébként pedig számos, meglehetősen egyénített maszkot tart bohócarca (az Én) elé; a negyvenkét éves Pálóczy Arthúrét, aki általában a beszélő, és fecsegő, részletező-aprólékoskodó, minden dologban járatos vezetője az olvasónak, azaz ő lenne Fehérlófia. A mesehős. S néha ott van Lolli velencei álarca is, a könyvtári alkalmazott ávósnőé - aki csak a jelenben tud élni, s távlatosan ha gondolkodik, csupán a hatalomhoz való viszonyához tud eztazt alig artikuláltan motyogni. És állandóan ott vannak Pálóczy Arthúr barátainakkísérőinek maszkjai is, kik jelenlétét mindenekelőtt a főhőshöz való viszonyuk indokolja - lírai és alárendelt alakok, nem rájuk vagyunk kíváncsiak, hanem általunk kémlelünk Fehérlófiára. A nevük is beszél: Fanyűvő, Kőmorzsoló, Vasgyúró. A szereplők és a főhős minden alkalmat megragadnak arra, hogy az írásról, a műről, a szerzőségről stb. magvas és kevésbé magvas megállapításokat tegyenek, és jeles szerzőket idézzenek-torzítsanak. Tehetik, mert ezzel is szaporítják a titkokat, s tovább mintázzák azt a képmást, amit a nagyon sok álca mögött nekünk meg szabad sejtenünk: a hol krisztusit, a hol démonikust, a hol az élvezésben felvillanó dionüzoszit, és persze leginkább az apollóit. A hivatkozottak-könyvbe idézettek névsora nagy. Ami közös bennük, az a Bolyai-féle értelemben vett új, más világ teremtése, tapasztaljuk meg csak azon auktorokat, akiket Kemenes egyes könyvfejezetei elején kiemel, mint Ezra Pound, Borges, Bartók, Swift, Burroughs, Moholy-Nagy. Kemenes Géfin egyedül Vitéz könyvművéről szólva dobja el alakoskodása eszközét s - miközben magától idéz - már nem csupán szerzőjét, hanem annak kapcsán saját könyvművét, sőt általában a korszerű mű mibenlétét jellemzi. Arról a létállapotról beszél, amely a mítoszteremtés igényét megfogalmaztatta vele. A közösségekkel és a kiskultúrákkal együtt eltűntek a kollektív mítoszok, maradékaik hitetlenek és nem funkcionálnak, s újak teremtésére nincs lehetőség; a tudományos, a vallási és köznapi világkép annyi darabra hullt szét, ahány emberi egyed létezik. A művészet közösségi világkép-pótló funkciója feloldódott. Ami érvényes, az mind visszahúzódott az individuumba - éppen ezért egyre nehezebb, s nem egyszer lehetetlen a személyiségbe bezárt énnek kommunikálni. E bezártság feloldására megannyi kísérlet van, a mindennapi közösségi tevékenységtől kezdve a teoretikus játékokig. A játék, mégpedig a veszélyes tét nélküli játék (amely csupán azért ártalmatlan, mert nem lehet vesztese), amely kapcsolatot jelenthet még az egyének között, legyen az bár rituális, hagyományos, vagy éppen mitikus elemekkel eljegyzett. A köznapi 110
