Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
munkássága ismét szervülni látszott volna az itthoni irodalmi élettel, irodalommal (benne van abban mindig Márai Sándor, Cs. Szabó László, Faludy György, Szabó Zoltán épp úgy, mint Tűz Tamás vagy Határ Győző), hanem mert hirtelen sok, az anyaországban szinte ismeretlen alkotó mulatott fel sajátos és érdekes teljesítményt. Egytől egyik olyanok, akik nem itthon váltak gondolkodóvá és alkotóvá, s irodalmi teljesítményeik magányosan, idegenben születtek. S mind a világ avantgárd művészetének szellemiségét, térés szabadságát közvetítette hazafelé, legalább olyan vehemenciával, mint a hetvenes évek végén kínálta az anyaországnak Európa-szemléletét a vajdasági új Symposion. Másodjára is létrejött az a különös (mégis indokolt) helyzet, hogy a művészetek napi állását peremlétbe szorított csoportok mutatták meg az elkényelmesedett-eltömegesedett, protokoll-listák által felosztott, az egyre konzervaü'vabb, egyre inkább napi politikával áütatott s összmagyamak vélt irodalomnak. Akkor a leginkább különféle hiányok kifejeződésének látszottak ezek az opuszok, hiszen a magyar irodalom (na és valamennyi művelője) szeret mindent magára vonatkoztatni. Kevesen, mindenek előtt Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László vették észre, hogy leginkább másra hivatkozik és vonatkozik itt minden jobb szándék. Hiszen a teljes (társadalmi és biológiai meghatározottságú) személyiség került költőink érdeklődésének középpontjába, s az egyéni létezés (létezhetés), az esélyek. S azok a titkok, amelyeket az egyediség tartogat. Ebben az időszakban és az emigráció harmadik generációjának munkáiban összegződött mind az a tapasztalat, amelynek elemei kétségen kívül nem egy házai alkotó költészetében is megtalálhatók, csak éppen rendszerré állásához, mozgásba lendítéséhez nem volt alkalmas szellemi környezet (s láthatólag bátorság). Hiszen mindenek előtt nem a társadalmi-politikai-szociológiai közeg milyensége a domináns (amelyből kiléptek költőink, s amelyekbe bele vetődtek), hanem a vákuumhelyzet, amely az anyanyelvhez, s majd a költészetben felhasznált nyelvhez való viszonyt átalakította. Ami kezdetben hátránynak látszott (az élő nyelvből való kirekesztettség), ekkor előnnyé vált, hiszen radikálisan új gondolkodást, s az ehhez való eszközrendszert (akár ebben, akár fordított sorrendben) mindenkinek ki kellett alakítani ahhoz, hogy érvényes tapasztalatok jelenhessenek meg az írásokban. A hagyományos viszonyrendszerek eltűnése szinte senkit sem kényszerített egy másik helyi kultúra közegéhez való hasonulásra, hanem inkább arra a felismerésre sarkallt, hogy létre kell hozni, még ha közegteleségben, háttértelenül is, az olyan egyedi változatot, amely ha másnak nem is, a személyiségnek megtartó erejű lehet. Meglehet, történelmi jellegű a felismerés, mégis nyelvi, majd idővel poétikai lesz a válasz. A koordinátarendszer elvesztése új rendszer megteremtését előlegezte. S mert a felismerések nem csupán gyakorlatiak, hanem gondolaüak-spekulatívak és elméletileg is kidolgozottak adják, hogy a művek többségében,- számunkra kissé szokatlan módon - ott a kifejtett teória, sőt a teóriákkal való hamiskás játék is. A művek rétegzettségét a nyelvi (gondolkodási) radikalizmus mellett további - empirikus eredetű - tények eredményezték. Szinte irodalomtörténeti jelentőségű az, hogy egyidőben nagy irodalmárcsoport ismerkedhet meg az aktuális modem szellemi irányzatokkal, naponta szembesülhet az új művészeü-irodalmi mozgalmakkal és eredményekkel, miközben a szenzuális élményvilág fogalmi hatásokkal dúsul, s az idegen nagykultúrák és nyelvek használata új felismeréseket jelent. Egy csapásra válszthatóvá válik mind a magyarságtudat, mind pedig a magyar nyelven művelt költészet. Ez 107
