Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
önmagában olyan szabadságfokot jelent, amely korábban csupán a peregrináció humanista tudósainak adatott meg. És nem mellékesen létrehozza a míves-okos költői szemlélet reakcióit, amelyek rehabilitálására egyébként is szüksége van a hazai irodalomnak. (Innen ered, s nem a számkivetettségből, hogy harmadik nemzedékes alkotóink egytől egyig határozottan szakítanak a népnemzeti irányzatokkal s a váteszkedéssel. Mégha egytől egyig - ontológiai indokkal - romantikusak is maradnak, ez a globalitásra törekvő szemlélet inkább a mítoszteremtés felé vezeti őket.) Látható, mind társadalmi, mind egyéni meghatározottságaik az izolált személyiség vizsgálatát eredményezik. Mintegy teret és időt váltva belecsöppennek egy hazaitól idegen létezésmódba, amely - a líra jelentősebb mozgásaival párhuzamosan - az individum szerepének felértékelésével jelentkezik. S ezzel éppen az anyaország alkotóinak nyolcvanas évektől előtérbe kerülő problémáit előlegzik. A személyiség szüntelen mozgásra kényszerül, állandó határhelyzetekbe sodródik, ahol hagyományos értékek relativizálódnak, egyszerre több erőtér hatásának kifejezésére vállalkozik, átértékel és visszavon. Eltávolodik, mert lefokozza a költői helyzeteket és megnyilvánulásokat. Az új világszemlélet és világkép kifejlésének a tere a civilizációs válsághelyzetbe vetett én, s nem a nemzeti kultúra. S mindez még azt is megengedi, hogy bármely nemzeti kultúra bármely része szervüljön a megteremtett új valósághoz. E lehetőségekhez társul még egy, a paradox helyzetből következő: a nyugati magyar írónak (mint lassan a hazainak) a szakmán kívül sosem volt olvasója. Nem, nemcsak olvasóképzete, de olvasója sem. Mindezt éppen a harmadik nemzedék szerzői ismerték-tapasztalták meg először. Ezért még csak nem is választás kérdése volt az, hogy kiszolgáltatják-e a műveket az olvasói elvárásoknak. Szentkuthy Miklós műveihez hasonlóan csak belső törvények alakítják poétáink munkáit. Ez pszichikailag feltétlenül indokol némi montsruózitást, de ugyanakkor vázlatosságot is - valamint magyarázatjelleget, szakralitást, rítust. De hogy az önfejlődéshez mekkora előnyt biztosított ez a kommunikációs helyzettelenség, lemérhető abban, hogy alig van olyan szerző, aki pályaindulásakor a tehetségéhez mérten kiteljesítetlen, félig kész művekkel jelentkezett volna. Azaz nem csupán az anyanyelv, de az íróság vállalása is választás tárgya. S innen ered, hogy majd később az önértékelés, a helyzetfölmérés is beépül a művekbe. * Kemenes Géfin László nagy terjedelmű epikus költői műve, a Fehérlófia egyelőre töredékalkotás. Töredék, mert ami megjelent, az az epopeiából kiolvashatóan egy megvalósítandó műnek első fele (tehát folytatása várható), s töredék, mert az a személyiség-mítosz, ami eddig kijegecesedett, számos - nem kevésszer jelzett - helyen nem teljes, korántsem befejezett. Látszólag ellentmond ennek a Fehérlófia könyvmű-volta. Tipikus huszadik század végi könyvmű - egészet ígérő, mégis töredékes. De e kontradikció mentén vélhetőleg megközelíthető. Mert az annyira kiteljesedett, hogy nem véletlen a szervességre és a műképzésre sokat adó Kemenes Géfinnél. A hosszúversre, a huszadik század egyetlen új, bár sok változatú műfajára ellenreakcióként született a törmelékvers, amely szükségképpen vállalja a széthullani látszó világ és személyiség fragmentum-voltát. Az avantgárd művek többsége e két véglet 108
