Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
ziójának, bibliai utalásrendszerének jelentéseit a konkrét műértelmezések fókuszába állítja. Ahogy H.P. születését, úgy halálát is titokzatosság övezi. Hiszen az öngyilkosság az ő esetében sem kizárható. Legendáséi mindenesetre ez vált, és nem a racionálisabb változat: a gyógyszer véleüen túladagolása. Egykori cellatársa (1964-ből), Krassó György enlékezete a kleistihez és kafkaihoz hasolóra mitizálja (de említhetnénk Bulgakov Mesterét is): e szerint H.P. a halála előtt tűibe dobta volna az összes nála levő kéziratát. Legközelebbi barátai pedig egy legendává finomuló bőröndöt emlegetnek, amiben a kéziratait tartotta, a legújabb - mindmáig ismeretlen - műveként is, s e bőröndnek H.P. halála után nyoma veszett. Előbukkanására (pl. egy alkalmi ivócimbora odújából) talán még mindig van remény. Csak annyi bizonyos, hogy az alkohol és egyéb mesterséges mámorok, amelyektől nemcsak feledést, hanem a tudat kitágításával az "organikus" alkotás csodáit is várta, szervezetét már jóvátehetetlenül szétroncsolták 39 éves korára. Konkrét halálára azonban tudatosságának - Kleistével rokonítható bizarr előkészületeknek - nyomát sem látni. Annál beszédesebben vall személyisége elviselhetetlen oldaláról, a viviszekcióval határos mazochizmusáról, az írásaiban viszont oly gyümölcsözően kegyetlen ön- és világszemléletéről, Hajnóczy tragikumélményéről az a lehangoló, bizarr tárgyi környezet, amellyel utolsó napjaiban (hónapjaiban?) magát körülsáncolta. Mintha az utolsó kötetnek, a Jézus menyasszonyá-nak antikrisztusi, apokaliptikus világa tárgyiasulna az alkotó "műhelyében". Az "In memóriám Hajnóczy Péter" című film H.P. dolgozószobáját, életének tárgyi emlékeit, a homályt és fénysugarat Mátis Lilla rendezésében, Melis László zenéjével olyan megrendítő lírai dokumentummá emeli, amely Hajnóczy tragikus sorsát mintegy a halál előtti és utáni elhagyatottság metafizikai pillanataiban rögzíti. Más korba, más világba illett: megalkuvást nem tűrő alkatával, önemésztő küzdelmeivel, makacsul őrzött ideáljaival. Akárcsak fűtő hőse, Kolhász Mihály esetében, az ő választásaiban is ott rejtőzik egy tragikus, bizarr - még a lázadással is perelő - önfeláldozó gesztus. "Ködlovag" - mondta róla az idősebb írótárs, Mészöly Miklós. Virtusa és a földről messze repülő ideálja alkatilag mégsem igazán a századelő ködlovagjaival rokonítja. Igaz, nem is Don Quijotéval. Az ő legendás bátorsága és magányossága romantikus pózok, nosztalgikus érzelmek, ezoterikus menekülés nélkül nyilatkozott meg életében, művészetében egyaránt. Moralista volt, aki megvetette a moralizálást, s a paradoxonokat sorolhatnánk tovább, akárcsak Kleistről vagy Dosztojevszkijről. Művészetének, emberi és írói magatartásának "kohlaasi" vonása: a jogérzet terhével járó megszállott következetesség; a konfliktusok kihegyezése; bátorság a valóság riasztó tárnáinak megismerésében és feltárásában. Az ő A:r/jzrMíi-humánus vezérlésű kalandjai pedig valahol mélyen egy archaikus dioniiszoszi énről is vallanak. E bizarr kettősségről is tanúskodnak H.P. fő művei, amelyek a nemzedéktársak groteszk és ironikus szemléletű művei közé már irodalomtörténetileg is besoroltattak. A megkülönböztető írói alapmagatartásról és műveinek sajátos - bizarr tragikomú - hangoltságáról, a Hajnóczy-atmoszféráról eddig legérzékletesebben, a keresztény és a jakobinus mellett a dioniiszoszi elemre is figyelmes Mészöly Miklós vallott, mikor a korai halál döbbenetében, a véglegesség tudatában készítette el a "leltárt": "A tudat metszet-hűvös szaka-104
