Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

tott közéletiség. Egyik arspoeticájában, amely kivételesen pátoszos, de módszerére jellemzően arányos ellenpontozással szerkesztett, így vallott a maga küldetéséről: "Titkon, úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé kopár száraz hangon - megtartva tárgyától a három lépés távolságot - elbeszélje, leírja őket munkáiban."

A szocialista diktatúra jogrendjével való tényleges szembekerülésnek a rendőrségi zaklatáson túli, bíróságig vitt következményeit a saját bőrén - íróként és civil állampolgárként is - tapasztalhatta. írói bátorság miatt egy alkalommal: az "Elkülönítő" botrányos megjelenését rágalmazási per követte, de a bizonyítékok (magnószalagok) dokumentálhatósága miatt elvetették. Súlyosabb árat kellett fizetnie egy kamaszos, vehemens cselekedetéért, 1964-ben 6 hónap javító-nevelő munkára ítélték egy izgatásnak, a rendszer elleni tiltakozásnak minősülő vagánykodásáért. (Magas termetét kihasználva lerántott egy ház falára kitűzött vörös zászlót, amelynek a nyele kettétört. Az ingerelte föl, hogy a társaságában lévő magyar fiatalemberek, akikkel előzőleg együtt kocsmázott, oroszul beszélgettek.)

így az irodalom jelentősége - azon túl, hogy az lett az ő igazi vadászterülete - egy sajátos, "organikus művészet" létrehozásának kísérleü terepe, ahová a tökéletes alkotás, a "Nagy Fazekas lepipálásának" önirónikus becsvágya űzte - az ő számára megsokszorozódott. A "kényes ízléssel" válogatott olvasmányai - közöttük Dosztojevszkj, Kleist, Ady, Babits s a mesterekül választottak (Seneca és Malcolm Lowry, Cholnoky László és Szadek Hedaja) - a szellemi fejlődése és az írói kibontakozás segítésén kívül a teljesebb létezés foglalataiként a rút és kisszerű hétköznapok előli menedéket, a biztos fogódzót is jelentették az életében. Idegenség-érzését, szorongató magányát enyhítették felnőtt korában is.

Talán ezért is oly gyakori írásaiban az irodalmi párhuzamvonás. A rájátszások, kultúrtörténeti allúziók, ironikus párhuzamok a pályakezdéstől az egyre komorabbá és metafizikusabbá váló utolsó művekig domináns struktúraformáló tényezői lettek Hajnóczy művészetének. Mércéül, rejtett viszonyítási pontokul szolgálnak az ábrázolás erőterében álló "XX. századi perünkhöz".

Világképének összetevői közül a Krisztus-motívum tűnik a legjellemzőbbnek és legtermékenyebbnek. Emberségének és művészetének kutatói a szakrális dimenzióra fogékonyan közelítik meg a legeredményesebben. Mezítlábas apostolnak nevezte őt annak az elmeszociális intézetnek az egyik - kiszabadulását neki köszönhető - lakója, amelynek botrányos viszonyait az "Elkülönítő" című szociográfiája tárta fel. (A fűtő mellett Hajnóczy jelképesnek tekinthető belépése ez a magyar irodalomba!) "Poklokat járó szelíd ember" (Kulin Ferenc szavával) ő, akinek megvesztegethetetlen bátorsága és elviselhetetlen magányossága a keresztje. A műveit és pályáját elemző írások közül néhány már címével is erre utal: pl. Dobai Péteré (Honvágy a bátorságra, az odaadásra és az igazságra), Mező Ferenc (A megváltás esélyei) és Mészáros Sándor (Á szenvedés formái) pályarajzai. Alexa Károly lényeget sűrítő tanulmányának kulcsmondata: "keresve sem találhatnánk életére és művére jobb jellemzőt, mint a kísértés szót, a folyamatos megkísértettség állapotát, ezt a krisztusi-humánus alaphelyzetet." Szörényi László a gyűjteményes kötetben megjelent Hátrahagyott írások metafizikai dimen103