Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

ságtalanságok hol nyíltabb, hol rejtettebb kimondásával együtt artikulálódnak. Különösen érvényes ez őrá az igazi pályakezdéskor. (A fűtő, az Elkülönítő stb.) Egyrészt a kelet-európai író "odamutatása" ez (Balassa Péter metaforájával szólva), ellenzéki magatartásának vállalása. Másrészt "helyzet": a "levegőtlen présben", szabadsághiányban vergődő egyén helyzetének, eszmélkedésének, sorsának aligha lehetett a politikától - a sztálini, majd poszt-sztálini típusú diktatúrától - érintetlen valóságos terrénuma.

És a nemzedéktársai közül ki vetekedhetett volna vele társadalmi tapasztalat dolgában? József Attila híres életrajzának sorait idézi a magyar olvasó emlékezetébe az első kötetének (A fűtő) a borítójára írt önéletrajzos bemutatkozásával, a "proletár" és egyéb foglalkozások halmozásával: "Esü tagozaton érettségiztem, voltam lázadó, kabinos, szentképügynök, modell, kazánfűtő, dolgoztam kőművesek mellett, voltam betűszedőinas, szénlehordó, dolgoztam dinamittal, nyersanyagkutatásnál stb.". Neki valóban szerteágazó ismeretei, konkrét élményei voltak a "munkásosztály" "öntudatáról", "vezető szerepéről", "hatalmáról", "összefogásáról", szocialista ideáljairól és valóságos életformájáról, azaz a diktatúra szentesítette ideológiai sémák és a tényleges helyzet közötti távolságról. A "deklarált látszatoknak" mint ideológiai hazugságoknak a lemeztelenítése A fűtő egyik lehetséges olvasata. A közösséghez való tartozás élményét nem a munkások társaságától kapta, hanem a sporttól. A tragikus magyar történelmi fordulat, az 56-os forradalom vérbefojtása, illetve a magyarság rákövetkező kivándorlásai, "disszidálási" hulláma elvágta ezt a köteléket is: "Versenyzői pályámat az 1956-os események szakították meg: az egyesületből, amelynek tagja voltam, sokan disszidáltak vagy abbahagyták a versenyzést. Nagyon szerettem ezt a kis közösséget - mint versenyző nem tartoztam az utolsók közé -, és nem volt kedvem folytatni az úszást a barátaim nélkül."

Műveltségének, jakominus elődeinek s a maga etikai-szellemi fölényének tudata nélkül a kitaszítottság, a másság terhét még nehezebben tudta volna elviselni. Peremhelyzet lett az ő "osztályrésze"."... semmiféle kapcsolat nem volt senkivel. Az egykori játszótársak közül a legtöbb egyetemre járt, és nem barátkozott volna egy albérletben lakó segédmunkással, aki csapnivaló irodalmi kísérleteit leszámítva, semmit nem tett, hogy legyen belőle valaki! ...Viszont sokat olvasott, kényes ízléssel, jó irodalmat. Nem volt kivel beszélnie; nem társaloghatott Kleislről vagy Martinovicsról az ácsokkal, kőművesekkel, vízvezeték-szerelőkkel, burkotokkal. Amazok persze őt tartották ügyefogyottnak és kétbalkezesnek; igaz, csakugyan nem volt jó munkás. Nem fogadták maguk közé, éppen csak eltűrték a kocsmában "fájront" után vagy bérfizetéskor. Ez a kölcsönös "idegenség" művészetének nem vált hátrányára, a távolságtartással együttjáró szenvtelen tudósító attitűddel - akár Kolbász Mihály magyar hányattatásáról, akár a szociális otthon vagy az elvonó rideg intézményeinek emberalatti világáról - olyan írásokat hozott létre, amelyek Magyarország ún. konszolidációs szocializmusának etapjában a "megalázónak és megszomorítottak" helyzetét diagnosztizálta, nem egyszer sokkoló hatással. A peremre szorult vagy inkább szorított emberek akár mandátumos írójukat is fölismerhették (volna) Hajnóczyban, ha olvasták (volna). Őrá is igaz a pofonegyszerű mondás, amivel Esterházy "A te országod" c. esszéjét zárja: "akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud." Természetesen mi sem állt tőle távolabb, mint az ún. "elkötelezett író"-szerep, a hivatalosan elismert, tehát lejára102