Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

nagy embereknek a letűnt történelmi korok adta cselekvési lehetőségei és a magáéi között!

Gyermek- és kamaszkorának meghatározó tényezője a műveiben "az Öreg"-ként szerepelő apa személyes példája. Tőle láthatta a kisszerű, méltatlan környezetben, kisszerű, méltatlan szerepekbe kényszerült ember múltjából szerzett tartását, belső világában óvott szabadságát, az emberi méltóság titkát. A neves őshöz hasonlóan jogi doktorátusa volt, 1945 előtt országgyűlési képviselőnek is megválasztották, tagja lett a felső háznak. Büszke volt apja első világháborús sebesülésére, az ezüst vitézségi érdemrendjére is, majd a második világháború alatti helytállásra: "Rövid ideig az orosz fronton is harcolt ... Amikor a nyilasok átvették az ország kormányzását, édesapám minden tisztségéről lemondott." Azután tipikus kelet-európai értelmiségként alakult a pályája: "1945 után különféle munkakörökben dolgozott, főként mint fizikai munkás." Tehát a mindennapok megpróbáltatásai között eligazító, biztos fogódzót nyújtó értékrend legelemibb szabályait H.P. -ben mindenekelőtt az apja viselkedése szilárdította meg, illetve az ellenszegülést kiváltó ötvenes évek rendőrállama: "... Van amit az ember nem tesz meg: nem bontja fel és olvassa el a másnak címzett levelet, mint ahogy rendőrségi kihallgatásokon nem vall még az ellenségére sem. Nem ír alá hamis jegyzőkönyveket egy doboz cigarettáért, de más elképzelhető jutalmakért sem. Nem tagadja meg önmagát, mert csak az első lépést nehéz megtenni a hamisság útján..."

Pedig személyiségének széthullással való fenyegetettsége is az apjához, a származás kétségessé válásának kamaszkori traumájához kapcsolódott. Alexa Károly írja: "Tizenhat éves korában szülei veszekedéséből azt hallja ki, hogy egyikük sem vállalja vérszerinti gyermekeként." Jellem és sors patologikus ősokának is vélhető e kamaszkori tragikus édenvesztés. "... Talán innen és ettől a poklait leplező öntudat, a kegyetlen kívülállás, s közben azonosságának állandó keresése és folyamatos építése. S innen valahonnan az alkohol, a drog..." A Perzsiá-ban H.P. a saját etikája lélektani alapjaként értékelte ezt a narrátori attitűdjében is felismerhető illúziótlan önszemléletet, mint az önirónia kivételes lelki-szellemi adományát: "... mindig képes volt három lépés távolságot tartva önmagára kacsintani...”. Természetesen sem az örökbefogadás cáfolhatatlan ténye, sem a családi veszekedés pszichológiája nem zárja ki egyértelműen azt a lehetőséget, hogy nevelőapja és vér szerinti apja azonos is lehet. Ahogy a származás valódiságérvénye tabuvá lett, a Hajnóczy-famíliához való tartozás a véletlen helyett tudatosan választottá súlyosodott, ezáltal egy még személyesebben őrzött morális-szellemi hagyománnyá vált H.P. számára.

A politikai rendszer számlájára írhatta, hogy olyan szűkösen éltek, hogy apja halála után, 1962-től neki is nehéz fizikai munkákat kellett vállalnia, hogy megéljen és támasz nékül maradt anyját segítse. (A fehér köpeny, a hivatal persze nem csak az alacsonyabb fizetés miatt állt távolabb tőle.) Kazánfűtőként is dolgozott, akárcsak az apja, s ez a "tűrhetetlen" körülmények (79. 1.) között végzett munka lett közvetlen valóságélménye a maga szociális és politikai vonatkozásokban gazdag Kohlhaas-novellájának, A fútő-nek.

H.P. művészete alanyiságában rokon a vele együtt a hetvenes években új, ironikus prózaepikát teremtő nemzedéktársaiéval. A "Péterek nemzedékének" ő lesz az egyik reprezentaü'v képviselője (Esterházy, Nádas, Dobai, Lengyel stb.) Az ő írásaikra az is általánosan jellemző, hogy létélményeik a politikai-társadalmi igazságok, illetve igaz101