Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

Az abszurdum otthonra talál az ember életében, az emberi „sors”-ban. Az ember ,,Heimlichkeit”-ja az abszurdumban.

Az abszurd tudat: a halálraítélt szabadsága.

Választás

Mihelyt az EGÉSZ-re összpontosítok, a választhatóság az egyetemességre tárul, tehát minél nagyobb az esély a jó választásra, annál lehetetlenebb a kivitelezés. És ha kihirdetem, hogy magamat választom, bohóckodás, mert amíg jelenlétemet erőszakkal fenntartom a múlandóság fölött, ez a választás amúgyis nyilvánvaló. Marad az utolsó lépés, eldönteni: érdemes-e végigélni az életet. A sziszifuszi sorsot.

Camus legarcátlanabb pillanataiban a legszelídebb Godard-ra emlékeztet.

Godard, a „legegzisztencialistább” filmművész ÉLI AZ ÉLETÉT c. filmjében Nana ezt mondja: „az ember mindig felelős a sorsáért”. Tragikus ellentét feszül akaratlan sodródása és szavai között (akárcsak Meursault esetében). Mi ennek az oka? hiszen a sorsa feltaszította őt, és ha igaz, amit mondanak, akkor semmi mentsége nincs: de ez lehetetlen. Talán végső beletörődése is abból magyarázható, hogy nem ismeri föl sorsa társadalmi összetevőit, ezért is védtelenebb „végzetével” szemben, vagy naivabb, ha úgy tetszik. Tragédiáját magánsoraként éli át (Sziszifusz az emberi NEM MAGÁNsorsaként), és ezzel valóban (a maga számára) azzá is teszi. Megtisztulásának legfőbb akadálya az önmarcangoló bűntudat. Nem bűne, hanem bűntudata teszi bűnössé őt. „Bűnös” — szól az ítélet, mintha a bűn őt lakná háztulajdonosként! Pedig ő (ők, mindahány „megalázott és megszomorított”) a bűn albérlője, ágyrajárója csupán.

A sorsformáló pillanatok olyanok, mintha hátulról sütne a Nap, és az árnyékunk előttünk volna.

Azonosság - fehér fény; színképelemzéssel a szivárvány FOKOZATAIRA a fehér-fekete VÉGSŐ szélsőségéig bontható. A végletek kőtömb-masszívak, keménységük mint a mózesi törvénytáblák, vagy barbár kultúrák kőfaragásai. Ők a fesztávolságúk támpillérei. Az azonosság-véglet-kettősség feloldásának villámpillanata a végzet - egyben a sors tudatosulása. Az egymással kiegészülő ellentmondások egyértelműsége a BEszűkült idő-tér-KIterjedés, ahol a további választások lehetetlenülnek. A SZAKADÉK mozdulattá, a ZUHANÁS állapottá válik. A cselekvéshez való hűség kérlelhetetlen engedékenységgé, ahol fellazul a görcsös vágy a változtatható után. Itt minden lépés „megindító”, a szem- és nyakizmok feszültsége heves mozdulatlanság-kitörés.- 93 -