Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

nélkül omlott össze a művészi formára faragott drága fa, a sok bútor; finom fűrészpor maradt a helyén. Mindent megevett a szú; megőrölte az elevennek látszó múltat. Ez a kép mutatja szimbolikusan az eposz értékrendjét.

Szabó Magda riadtan menekült az Isten szabad ege alá; a halott istennő után szeme láttára eltűnt a különös Olimpusz is. Meghalt a mitológiai lény és semmivé lett az örökség. A regények nyomán ismét megvalósult istennő szétfoszlott, minden lelki és testi örökségével együtt. De él a két külön regény, két tragikus alakja ma is valóság. Mindegyiknek más a meséje, más a technikai kidolgozása, más a miliője, s évtizedek választják el őket egymástól. Csak az írójuk azonos; ő rajzolta a két figurát, akiknek a sorsa és küldetése nehezen fért volna el egy-egy ember életében. Mégha nőkről volt is szó. így lett belőlük törvénytelenül eposz és istennő.

(A teremtés és pusztulás fölött Szabó Magda mégis szintézisre hajló és képes lelki és szellemi szerkezet...)

Antal Imre munkája