Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

Két ismeretlen Sinka-vers elé

(Kodolányi János, Márai Sándor, Sinka István és még sokan mások 1990 március 15-én, évekkel, évtizedekkel haláluk után Kossuth díjat kaptak az akkor már lelépőfélben tévő kormány ,, k uh úrfele/őseit ól". Ebből az alkalomból küldte el a két eddig ismeretlen Sinka verset Budapestről Bujdosó Gyula, aki hosszú évtizedeken át Marosvásárhelyen újságíróskodott, majd arra kényszerült, hogy átköltözzék Magyarországra. A hetvenéven felüli író, újságíró, szerkesztő nyugdíjasként él családjával a magyar fővárosban, de ma is aktív szerepet játszik az irodalmi életben. Örömmel és köszönettel közöljük Sinkáról szóló megemlékezését és a két, eddig még soha sehol meg nem jelent Sinka verset. A szerk.)

Mi, valamennyien — Sinka István, Szabó Pál, Barsi Dénes — a Kőrös táj fiai vagyunk. Bár mindhárom híres író az előttem járó nemzedék tagja — engem már diák korom óta szoros barátság fűzött a magyar parasztság e három kiváló szellemi nagyságához. Hármuk közül különösen Sinkát igyekezett a négy évtizedes kommunista uralom elfelejteni, illetve elfelejtetni. Végre változnak az idők. Újra „felfedezték” az író-költő SINKA ISTVÁNT, aki még méltánytalanabbul került a „keveset olvasottak” közé, mint mások. Ady óta nem volt olyan géniusza a magyar irodalomnak, mint ő — mondta róla Németh László és amikor mondta, a sorba József Attilát is beleértette. Ki volt ez az 1897-ben született és 1969-ben meghalt „fekete bojtár”?

Sinka István keserű szavakkal ír kisemmizett sorsú társairól. Pusztai emberei bivalyosok, hajcsárok, juhászok, summások s nem idilli zsánerképeket elevenítenek meg, mint még Petőfi alakjai is. Én, ha merném valamihez hasonlítani stílusát, akár azt mondanám, hogy olyan mint egy pohár friss víz: tiszta, üdítő, egészséges.

Sinka nemcsak, hogy nagyon mélyről indult, de egészen haláláig nagyon szegény sorban tengette életét. Tény, hogy szülőföldjén, Vésztőn — akik ismerték — még mindig inkább a Sinka család szegénységére emlékeznek, mint a költőre, az íróra, a géniuszra. Pedig a község sokmindent tesz nagy „állampolgáráért”. Innen indult írói pályafutása, s úgy érzik, ez kötelez. Könyvet adott ki a Nagyközségi Tanács, Sinkára emlékezve „Megzendül az erdő” címmel. Azt már viszont nem minősítem, csak megemlítem, hogy 1942 után ugyanezen évfordulóra nem hazai, hanem a New York-i Püski kiadó jóvoltából kerülhetett csak az olvasó kezébe a „Fekete bojtár vallomásai”.

Vésztőn Művelődési Központot neveztek el Sinka Istvánról és szobrot emeltek neki. Emlékmúzeuma csak időszakosan van nyitva, de aki akarja, bármelyik évszakban megtekintheti.

Bujdosó P. Gyula-62-