Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)
1990-06-01 / 31. szám
két, tizennégy órákat dolgozott a lábbal hajtós, öreg varrógépen, melyet még nászajándékul kapott nagyapámtól, hogy öszehozza valahogy a lakbérre valót. Az élelemre már nem sok jutott — de szerencsére a kertben megtermett az egész évi zöldség, a húsz gyümölcsfa meg gondoskodott nemcsak a gyümölcsről, de a hulladékból még pálinkát is főztünk otthon, feketén. Nagyanyám vásárolta a húst, hetente egyszer, leginkább csontos karajt. A csontból készült a leves, a színhúst vékony szeletekre vágva bécsiszeletnek sütöttük ki. Ez volt a vasárnapi ebéd — összejött rá a család nagyrésze, nagyszülők, nagybácsi, barátok, egyetlen nekifutással el is pusztítottuk az egész heti hús-keretet. Egyetlen szeletke kivételével — azt nekem tette félre titokban Mami: két darab kenyér közt az volt a hétfői tízóraim. Amíg csak az iskolában lábra nem kapott egy új „játék”. Mindenki unta már a zsíroskenyeret, jobb falatok reményében, változatosságra vágyva kutatták végig osztálytársaim a padokat. Nagyon vicces szórakozásnak tartották ezt — és nagy öröm volt megtalálni az én hétfői rántottszeletes szendvicsemet. — A Kopácsinak rántott húsa van! — üvöltötték a kamaszok, diadallal táncolták körbe az én egész heti húsdarabkámat és felváltva haraptak belőle — — Nézzétek: Nem bőg a hülye? Képes és megsiratja a kajáját! Nem szándékosan választottak céltáblául, s főleg nem az apám m att. Nekem mégis nehéz volt állnom a durva tréfát. Egész héten krumplit ettem, babbal váltogatva — anyám szűkös keresetéből nem tellett egyéb — Amíg a budai házban laktunk s a Virányos úti általános iskolába jártam, semmilyen módon nem érzékeltem, hogy bárki is másképp bánt volna velem, mint korábban. Osztálytársaim legtöbbjével már az óvoda óta együtt jártam, legtöbbjük funkcionáriusok gyermeke volt, szüleinek — így vagy úgy — általában szerepük volt a forradalomban, ennek megfelelően most vagy a börtönben ültek, vagy tovább ívelt a pályájuk — furcsa kis társadalom volt ez a gyerekek szintjén. Tanáraink nagy része is régi mozgalmi ember volt — például új osztályfőnököm, Rácz Gabriella: a háború alatt férjével együtt Miskolcon tanított és résztvett a nagyszüleim szervezte antináci mozgalomban, jól ismerte hát a családomat. Igazgatóm, Gizi néni Fazekas Gyuri nagybátyámnak volt ex-anyósa — így időnként tőle értesültem unokája, az én kis Péter barátom sorsáról, akit egy rokona 56 végén nyugatra vitt. Osztálytársaim jól ismerték a hangosan soha ki nem mondott törvényt, mely szerint Magyarországon három fajta ember van: aki börtönben volt, aki börtönben van, és aki börtönben lesz\ senki nem kerülheti el a sorsát, esetleges tényezőkön múlik csak, hogy ki mikor és miért szolgálja le az idejét. Barátnőim szüleinek tekintélyes része a „már” kategóriába tartozott; a miértről csak évszámok és helységnevek tájékoztattak va- 58 -
