Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

lamennyire: Auschwitz vagy Dachau jelenthette, hogy zsidókról van szó, de ugyanígy, hogy mindössze kommunista vagy ellenálló volt az illető. A Csillag börtön régi kommunista múltról árulkodott, hírhedt Andrássy út 60. a Rajk-pert valószínűsítette. Éva barátnőm édesapja 53-ban szabadult — nem kérdeztem soha, hogy miért ült, illetlenség lett volna firtatni. Meggyötört ember volt, sokat ivott, családja szinte lábujjhegyen járt körülötte. Nagy szegénységben éltek, egy háromszobás lakás egyharmadában, egyetlen, betonpadlós szobájuk egyben műhely is volt, ahol Benedek bácsi józanabb óráiban rádiókat javított. Vidovics Kati papája kiadós börtön után disszidált; hivatásos katonatiszt volt a Horthy-hadseregben, először a Néphadsereg is átvette — hogy aztán származása miatt, mint „árulót” börtönbe dugják. Szabadulás után Nyugatra szökött; felesége — Kati mamája— megpróbált utána menni, a határon elkapták, három évet töltött Kalocsán, Katit addig a nagyszülők nevelték. Sorsa nem volt épp egyedi: több osztálytársam „disszidálásból” kifolyólag veszítette el a szüleit. Nem így „Vorika” (ő is Kati volt, de megkülönböztetésül az osztály többi nyolc Katijától, szüksége volt egy becenévre) papája, akik „közízléssértés” címén ítéltek két évi börtönre. Tíz gyerekével együtt házi készítésű anyáknapi, karácsonyi, húsvéti üdvözlőkártyákat gyártott és árusított — hogy ezzel az „illegális” tevékenységgel kinek állt útjában, azt csak a jó Isten tudja. Bodor Kati édesapját illegális hitoktatásért dutyizták be évekre — és sorolhatnám tovább. Ebben a tarka spektrumban nem kellett egyedül éreznem magam; az én apám mint „ötvenhatos” ült — ez csak egy új skatulya volt, de nem éppen extremitás.

Különleges helyzetemből egyszer még előnyöm is származott. Az 1959-es karácsonyi szünetre „szellemi öttusát” hirdettek az iskolában a nyolcadikosoknak; tudtuk, az eredményt még az évvégi bizonyítványban is számításba veszik. Közepes tanuló voltam, részvételemet így inkább csak a tanárok forszírozták, bennem nem lobogott túl nagy remény — különösen mikor már a kérdéseket is megkaptam: volt köztük matematikai, fizikai feladvány, no meg történelem, irodalom is. Hogy az elefánt testsúlya mennyivel csökken a holdon, vagy hogy a kamatos kamat miképpen érinti nemlétező bankbetétemet, arról bizony fogalmam sem volt. Amikor viszont azt a feladatot kaptam, hogy nevezzek meg öt ma élő magyar írót, igazán nem kellett törnöm a fejemet: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Fekete Sándor és Fekete Mihály neve nekem nem egyszerűen tankönyvi adat volt, hozzátartozóikkal együtt álltunk sorban a Fő utcai börtön előtt, valahányszor tisztasági csomagot lehetett beadni — apám sorstársai voltak valamennyien! Az öt közül mindössze egy volt szabadlábon, épp aki „hivatalosan” nem is számított írónak: Apus közeli barátja, Fekete Sándor író édesapja: Fekete Mihály. Régi kommunistaként komoly beosz-59-