Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

cára! De akkor ott fogunk ülni a batyukon és onnan fogom beleüvölteni a nagyvilágba, hogy milyen utolsó gazemberek vagytok! És ki fogom kiabálni, hogy Kopácsi Józseftől, a 19-es vöröskatonától, a szocdem vezetőségi tagtól, a Mókán Komité szervezőjétől, a 45-ös képviselőtől még a munkáját is elvettétek, jóformán nyugdíj nélkül tettétek az utcára! Tényleg ezt akarjátok?!

Úgy látszik, a fenyegetés célba talált: a vagyonelkobzást nem hajtották végre. De nem is hatálytalanították — úgyhogy okosabb volt, ha egyelőre a legrosszabbra készülünk, összeültünk, hogy felmérjük a veszélybe került családi „vagyont”. Apu a beosztása alapján kaphatott volna szolgálati lakást is — szerencsére nem kért: bérlakásban laktunk; ezért is volt jogszerű, hogy Vargáékat minden teketória nélkül kidobjuk. A bútorunkat anyám kapta nászajándékba a szüleitől; erről még papírunk is volt — remélhettük hát, hogy megtarthatjuk. A vadászpuskát, melyet szovjet tanácsadóktól kapott Apu ajándékba, már eladtuk, a kajakkal együtt. Maradtak tehát a könyvek. Heteket töltöttünk azzal, hogy mindegyikbe beírjuk Anyu nevét — de persze még így sem érezhettük biztonságban őket. A könyvek, igen, hát ez volt a mi „vagyonunk”: sok volt belőlük, hiszen Apu a spórolt pénzén minden hónapban könyveket vett. Nem vitás: a könyvtárat meg kell menteni! Hozzáláttunk — és Apus naponta buszozott be Rákospalotáról, hogy hátizsákjában elmenekítse a könyveket.

Ideje bőven volt rá: a fia elítélése után őt is kényszernyugdíjazták — 58 éves korában. Nevetséges nyugdíja mellett még kiegészítő munkát sem vállalhatott. „Kopácsi elvtárs, dolgozott már eleget, pihenjen most már!” Lehetetlen helyzet ez olyan embernek, aki kisgyerekkkora óta munkához és koránkeléshez szokott. Rákospalota tanácselnökeként reggeltől estig mások ügyeiben loholt, buzgón ápolgatta kapcsolatait a régi tanítványokkal, este hazamenet bevásárolt a Közértben, hogy aztán még elmenjen valamilyen esti tanfolyamra, pótlandó, amit az iskolától nem kaphatott meg. Mellette rendben tartotta a kis zöldségeskertet, ápolta a gyümölcsfákat, ellátta a fél tucat csirkét, lefekvés előtt még gy új tóst aprított másnapra — tevékeny élete volt Apusnak mindig; most meg ott állt üres kézzel, tehetetlenül. A rajongásig szerette nagyanyámat, féltette, vigyázott minden lépésére, nem engedte, hogy emeljen, kiszolgálta, reggel felseperte az udvart, elment tejért, kenyérért, reggelit készített, csak aztán ébresztette fel a feleségét — de hát ezzel sem telt el a nap! Tett-vett a ház körül, töprengett. Jött, megkapálta a mi kertünket is, leült velem játszani, beszélgetni, aztán hátára emelte a könyvekkel tömött hátizsákot, elindult Palotára, görnyedt háttal, lehajtott fejjel —

Anyunak sem volt állása — ki is alkalmazta volna az „ellenforradalmár” Kopácsi feleségét? Eleinte varrást vállalt, bedolgozó volt egy szövetkezetnél, kendőket szegett — tízfilléres darabbér mellett. Tizen-57-