Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

KOPÁCSI JUDIT

A hősök nem sírnak

(III. rész)

1958, június 17., hajnali 6 óra; a rádióbemondó hangja: „... kötél általi halálra Nagy Imrét, Maiéter Pált, Losonczy Gézát, Gimes Miklóst, Szilágyi Józsefet; — Kopácsi Sándort...” — és itt a bemondó egy lélekzetvételnyi szünetet tartott. Majd folytatta: ,,... életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Fellebezésnek helye nincs. Az ítéletet a hajnali órákban végrehajtották.”

Az a gondolatnyi kis csend, amely apám neve és ítélete között oly rettenetesen hosszú ideig tartott, kevés híján egy család életébe került. Anyám az ágy szélén ült, kezét a torkára szorította, kimeredt szemmel nézte a rádiót, szinte vajákolta. Jó pár percbe került még, amíg felfogta: apám él. Görcsös, száraz zokogás rázta a testét — könnye nem volt már: mindet elsírta az elmúlt év alatt. Koromfekete hajában ősz szálak csillogtak, szeme alatt mély, sötét karikák ültek. Némán kivárta a hírek végét, aztán lassan felállt, elindult a fürdőszobaajtó felé — és néhány lépés után összecsuklott.

Apus első szívtrombózisa is erre a napra kelteződik. Később még további négyet vészelt át, hogy aztán az ötödik megölje — egy nappal apám hazatérése előtt.

Az ítéletet az akasztás után hozták nyilvánosságra — „fellebbezésnek helye nincs”. A hír nemcsak minket ért váratlanul: egy egész ország döbbeneté kísérte — hiszen még a titokban megtartott perről sem tudtunk!

Mit jelent voltaképpen egy életfogytiglani ítélet? Nekünk akkor legelőször is azt jelentette: apám él. És az adott körülmények között ez igazán jó hír volt. Azt jelentette, hogy ha „jól viselkedik” a börtönben, röpke 15 év után szabadon engedhetik. De jól tudtuk: Magyarországon az elmúlt évtizedekben senki sem ülte le hiánytalanul a büntetését! És ,,aki időt nyer, életet nyer” — most értettem meg először a közmondás mély értelmét és bölcsességét.

Nekünk kétszeresen is életet jelentett ez az hír: felmentett minket az elhatározott családi öngyilkosság szándéka alól. Csak most derült ki, hogy az elmúlt húsz feszült hónap során nagyszüleim is „feliratkoztak” e kollektív demonstráció listájára. Miféle örömöket is ígért volna nekik az élet, ha áz a rendszer, amelyért fiatalságukban szabadságuk és életük kockáztatásával harcoltak, most egyetlen gyermeküket pusztítja el?- 55 -