Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)
1990-06-01 / 31. szám
— Már zsíros a gallérja és kopott a hónaalja... Mástól be se venném, de egy százasnál többet még neked sem adhatok érte... Stelázsi szinte megbotránkozva nézte barátját. — Hülye viccekre nincs időm! — mondta szigorúan. — Legalább kétszáz kell a kis Faragónak. Tudod, új kislánynak udvarol és ilyenkor nem lehet smucig az ember... — Na de Stelázsi... — tiltakozott Pipec. — Ez egy állami intézmény, ha nem tudnád... Ne mondd?! Idáig azt hittem, hogy te vagy a tulaj... Na, írdd ki gyorsan azt a kétszázast, mielőtt megharagszom... És Stelázsi néhány perc múlva mosolyogva adta át a pénzt a kis Faragónak, aki izgatottan járkált a zálogház előtt.- Nagyon köszönöm, Stelázsi... Te izé... Mondd, mivel tartozom? Ne sérts meg, pajtikám... A kislányt csókold meg a nevemben is, és kvittek vagyunk. Na szevasz... — és fütyörészve otthagyta. Hát ilyen gyerek volt a Stelázsi. A lányok is rajongtak érte. Iskola után vihogva körülállták, miközben ő hanyagul lóbálta kezében a piszkavasat és mondta kifogyhatatlan humoros anekdotáit. Mi persze irigykedve néztük és azon töprengtünk, hogy a cinegekék egyenruhájának varázsa, avagy őrgrófi kinézése teszi-e őt ilyen népszerűvé a nők szemében...? Amikor kellő hallgatóság gyűlt össze körülötte, Stelázsi gyakran átkiáltott hozzánk. — Srácok, szombaton megint spilázunk... Ki segít vinni a szerelésemet?! Ilyenkor egymást lökdösve birkóztunk a kegyért, hogy Stelázsi dobfelszerelését cipelhessük. Arisztokratikus kinézésű barátunknak ugyanis saját zenekara is volt és hétvégeken különböző iskolai és vállalati rendezvényeken játszottak. Hozzá tartozni rangot jelentett! Lagymatag tangók alatt, amikor ő a mikrofonnál énekelt vagy valamelyik imádójával táncolt, néha még azt is megengedte, hogy beüljünk helyére a dobhoz. A vérpezsdítő, vad számok azonban Stelázsié voltak. Dobszólói alatt megálltak a táncosok és néma áhítattal hallgatták. Szőke haja ilyenkor csapzottan a szemébe hullott és a dobverők hihetetlen gyorsasággal pörögtek kezében. A szóló végén Stelázsi az ég felé dobta, majd elegáns mozdulattal elkapta a dobverőket és lehunyt szemmel megcsókolta őket. A tömeg ilyenkor őrjöngött. Mikor megcsendesedtek, a lányok szeme könnyes volt vagy ábrándosán odaadó, a fiúk pedig tiszteletteljes elismeréssel suttogták: — Az anyja, Stelázsi! Istenem, de régen is volt mindez. Vajon mi lehet vele? Jónéhány éve azt mondta valaki, hogy külföldön él ő is és jónevű zenekara van. Ha-40-
