Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)
1990-06-01 / 31. szám
— Erdélyországból, uram... A Hargita mellől... Akkor jöttek el mint fiatal házasok, amikor az első világháború után Erdélyben az oláhok lettek az urak... Édesapám azt mondta egyszer, hogy ez éppen olyan, mintha a mennyországban egyszercsak a Sátán lenne az úr... Mert a szüleim Erdélyt mennyországnak tartják ma is, pedig már több mint ötven éve, hogy eljöttek onnét... A szívükkel és lelkűkkel soha nem tudtak és nem is akartak elszakadni Erdélytől... Az édesapám mondta egyszer azt is, hogy magyarnak és székelynek lenni olyan ajándék az Úristentől, melyet nagyon meg kell becsülni... — Szépen beszél magyarul... - dicsértem. — A szüleim el is törték volna a derekamat, ha nem tanulok meg... — mosolygott és meleg barna szemén látszott, hogy gondolatban megsimogatta őket. — Otthon csak magyarul beszéltünk, és gyerekkoromban Clevelandban éltünk, ahol minden szombaton magyar iskolába jártam... A szüleim, akik Istennek hála még ma is élnek, az unokáikkal is csak magyarul beszélnek, pedig igazán jól megtanultak angolul... A feleségem amerikai lány, de tizenhat éves házasságunk alatt egész jól megtanult magyarul, ezért a szüleim tiszteletbeli székelynek tartják őt... A sok „laza-gyökerű” emigrációban élő magyarra gondoltam, akik lustaságból, kényelemből vagy mert nem tartották fontosnak, nem szorgalmazták, hogy a gyerekeik megtanuljanak magyarul. — Bár minden idegenbe szakadt magyar olyan lenne, mint a szülei... — mondtam őszintén. Látszott rajta, hogy jólestek neki a szavaim. — Köszönöm, uram... — bólintott. — Nekem most már mennem kell. A szolgálatos kocsi hamar itt lesz a benzinnel... — Hálás vagyok a segítségéért, és méginkább köszönöm, hogy elbeszélgetett velem... — mondtam és kezetnyújtottam neki. Egy pillanatig meglepődve nézett, mert Amerikában még ismerősök között se nagyon szokás a kézfogás. Aztán nadrágjába törülgette a tenyerét, — úgy mint otthon a falusi emberek szokták, — és keményen megrázta a kezem.- Örülök, hogy megismertem, uram... Áron Szekrényesi vagyok, azaz Szekrényesi Áron, mint az édesapám... Mikor elrobogott, visszaültem a kocsimba, és emlékeim egyre messzebb érő országútján elindult felém egy másik Szekrényesi. A Stelázsi! Gyerekkori barátomat — Szekrényesi Pétert — hívta így kiterjedt baráti és ismerősi köre. Kinézésében egy viking őrgrófra hasonlított. Vékonyszálú szőke haja volt és réveteg kék szemében valami tétova előkelőség merengett. Magas, kissé arisztokratikusan görnyedt alakján pompásan mutatott a BSZKRT egyenruhája. Megismerkedésünk- 38 -
