Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

II.

Hogy lelhetném ti-köztetek a múltat, ha elhülyít a sok tömény kumisz, mellyel locsoltok? Hogy a koszt komisz nem én mondom. Azzal is őröm untat. Ledőlne attól izmosabb rom is, mint az, melyet csontvázam húrja búgat, s az emlék-képek hattyú-szárnya zúgat ha nem akarom, s ha akarom is... Ördögbe is, nem leszek szomorú, nem, csakazért sem, mert épp azt akarják: Bolondítsák csak egymás satnya sarját! Kopasztott libáim főtt emlékezet, gágoghatod: ,,A vég elérkezett..."

Illesz síromra, lúd-toll koszorú!

III.

Jóanyám tyúkja, főjj, Újházy módra, tennen levedben: dúlt emlékezet Saft-y'a/7 rotyog mind, aki vétkezett nem ügyelvén intő baráti szókra — s így mindenüvé késve érkezett keresztelőkre, víg bor-kóstolókra, s temetésekre is, nagy könny-falókra, míg mindenből degeszre étkezett.

„Ó, bár maradtam volna benne végig —” magyar ganéjban, pesti kóczerájban, nem mind csak enmagam váltván valóra! De én csak rászavaltam, fel az égig — s mert lángot vet hajam ez ő szerájban: Ráleltek majd egy Trójai Falóra.

IV.

Kopasztott kacsám, pletykás képzelet, miért gondoljak múlt pesti napokra, mikor attól csak nő Barguzin pokla, s a szörnyű hír, hogy Júlia férjezett —

— Kotródj az ágyba Horváth oldalán! Az kell tenéked, biztonság, vagyon, olyan férj, mint én, kivel gond vagyon, mert még mereng a Hon ledúlt hadán,