Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

csak szégyent és foglárt hoz szép fejedre... Csak láthatnám még egyszer kisfiam, ki vár reám — ha merszem hinni van — mondd, hogy szeret Horváth úr, kéjelegve? nekem se’ jobb Burjátföld éjjelén: elvett férjül egy ruszki bányarém.

Fosztott csibém? „Dögvarjú” jobban illik... mármint ahhoz, mit erről mondanék, ha büntetésed nem lett vón’ elég mert szörnyen élsz, ha igaz ami hírlik, a jó Horváth professzor oldalán...

S mit szóljak én, akit Tamara asszony naponta nyúz: „nagyobbakat fakasszon a lájblija alól...” Hogy...? Hogyha...Ám...

Beh szörnyű ez. Na jó, hagyjuk a témát.

Ki összeomlást túlél, kösse föl magát az első fára — körbe dől a gúny... De mondd, ki mázolt „Horváthnét” rád, szegény szívemre. S mit tehetek én, kit elhantolt száz év közvélemény?

VI.

Mert aki meghalt, fogja be a száját.

S ha mégis szólna: nem lehet halott.

Hogy kortársaira miként hatott, százötven év majd benyújtja a számlát.

Emlék-faló, ki hattyúszárnyra hágva múlt-csöppekkel ízesitsz zord jelent:

Új hangon írj! Múltad mit sem jelent, ha madárijesztőként szállsz az ágra.

„Halott költő korában győzte le a forma-harcot hajdan volt Petőfink; bukott ripacs, ki firkált, s törtető, link cikkek helyett hónából fölkele:

Sappho, Shakespeare, Alkaios, Goethe, Dante — ki itt kapirgál, oly mélyre zuhant-e?-35 -