Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)
1990-06-01 / 31. szám
hája nedves és csupa sár. A halántéka is sáros. Az esernyője kifordítva, összelapítva fekszik az árok mélyén, a nyele görbén mered felfelé, mint egy segélyt kérő végtag. Érdemes megemlíteni, hogy harag nincs benne, sem méltatlankodás. Nem érzett haragot akkor sem, amikor az autó a tizenöt méter távolságban eltöltött néhány másodpercnyi várakozás után felgyorsított és magára hagyta. Nem tört fel belőle indulatos megjegyzés, nem kezdett káromkodni. Az egyetlen hangos szó, ami elhagyta a száját az önkéntelen jaj volt az ütközés pillanatában belé hasító fájdalom és rémület hatására. Inkább hihetetlen fáradtságot és elhagyatottságot érez. Sérülésével kapcsolatban alázat van benne a sors, a gondviselés felé, és egyáltalán nem szemrehányóan fordul meg újra és újra a fejében monoton makacssággal, mint egy átszakadt lemezen a tű, hogy kár, de kár, hogy ez történt vele. Az eső közömbös változatlansággal, szinte kötelességszerűen csepereg. A kihalt utcán egy teremtett lelket sem látni. 9. Most mit tegyek: hogyan segítsek Józsefen? Nem vagyok orvos, hogy megállapíthatnám sérülése komolyságát. Meghalni nem hagyom, az biztos! Ha elérte volna az utolsó előtti buszt, vagy ha nem indul el gyalog, vagy ha betér a Tulipánosba, vagy ha az a szerencsétlen gépkocsi később fordul ki a mellékutcából!... írjam át, amit eddig írtam? Szenvedjen József az árokparton a hajnali szürkületig, amíg valaki ráakad? Vagy jöjjön egy könyörületes másik gépkocsi, amely majd felveszi? Az utolsó busz lámpái megjelennek az utca vasútállomás felőli végén. Lassan közelednek. Amikor a baleset színhelyére ér, a busz vezetője egy szempillantás alatt felméri, mi történhetett. Megállítja járművét, kinyitja az ajtót, odamegy Józsefhez. Néhány szót vált vele, karját átdugja József hóna alatt és felvonszolja a buszra. Utasa nincs, a hátralévő megállókban várakozó lehetséges utasokkal nem törődik. Beviszi Józsefet a városi kórház baleseti osztályára. (Folyt, köv.)-23 -
