Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

Közben számos átmenet, számtalan árnyalat, meg árnyalak keletkezik. Ami az érintkezésben nem teljesen mellékes. Hah-h.

A különbség, amitől ez az emberbaráti küzdelem egyoldalúnak tűnik, nappal ugyanúgy, mint éjjel, hogy a sötétségnek nincs meghatározott forrása. Nincs különleges tartózkodási helye, ahonnan származik. Hát van? Hol van? A Duna-kanyarban?

A Fekete Dobozban? Vagy a Fekete Erdőben?

Borsókonzerv, lecsó, húskonzervek, bor, zöldség, lecsó, alma. Van itt minden. A mérgesgázok meg kiszivárognak. Oké.

De menjünk tovább! A sötétség az eredendő, a nyugalmi állapot. A tudat számára is. A kezdet, amint a Biblia leszögezi. Ezt jó lenne kiszögelni minden ajtóra egy szívmelengető plakáton. Amikor hazatérsz a napi robotból, figyelmeztetve lennél lecsóban, borsóban, húskonzervben, meg ellentétekben bővelkedő világ. A sötétség alaphelyzet. Míg fontoskodva sürögsz-forogsz, ne feledd: az örökléttel azonosítható vég, az idő mélysége is az övé. S mi lesz tebelőled? Félreértés.

Megjegyzem, előzőkben sem elméleti, sem gyakorlati igazságok felderítése nem volt a célom, nem filozófusok, teológusok, politológusok, szociológusok, vagy fizikusok tudományos igénnyel végzett munkájába kívántam beavatkozni, hanem egy utcán kintrekedt járókelő helyébe képzelem magam, aki laza eszmefuttatásokkal szórakoztatja magát, amíg hazaér. Az ő szemléletét, gondolatait, közérzetét igyekszem kitalálni és megeleveníteni.

3.

Csepergős, hideg éjszaka telepedett a városra. Az esőcseppek megmegújuló hullámokban, kitartóan rohamozzák. Mintha végtelen sok, tündöklő tű zuhanna az égből. Közöttük fénysugarak cikáznak, mint vékonytestű, ezüst pikkelyes halak a tenger mélyén. A tömeges erőfeszítés, az önfeláldozó ostrom azonban eredménytelen. Az éjszaka mozdulatlan, tömör állaga nem módosul a szemerkélő esőtől. Csak az esernyője alatt gondolataiba mélyedve caplató járókelő érzi amikor hébe-hóba a szél megpróbálja kifordítani esernyője nyelét a kezéből és a feje néhány pillanatra fedetlen marad —, hogy a bőrét érő becsapódások következtében az arca mintha szétfoszlana.

Ezen a ponton talán már közel kerültem hozzá annyira, hogy megismerkedhessem vele. Nem az egyetlen, ami eszembe jutott és nem feltétlenül a rá leginkább illő név, amit választottam — ezt a végén lehet majd vitatni —: én őt mostantól Józsefnek hívom.

Néhány felforrósodott percig tartó, utólag persze hiábavalónak, sőt méltatlannak is tekintett bosszúsága már rég elmúlt. Az adott