Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

merték Nagy Imrét, hamarosan kis csoport vette őt'körül.

Valaki megkérdezte: „Mi lesz Nagy elvtárs?”, másvalaki: „Vége lesz már a lövöldözésnek?”, egy harmadik: „Kimennek-e az oroszok?”. Az öreg mosolyogva hallgatta. Érezhető volt, hogy az utca embere szereti őt, érezte, hogy nem vesztette el a történtek ellenére a népszerűségét. Egy asszony azt mondta neki: „Jaj de jó, hogy látjuk. Nagy elvtárs! Mindenki azt mesélte, hogy fogoly.” Nagy Imre még szélesebben mosolygott és azt mondta: „Hát láthatják, milyen fogoly vagyok.” Nyilván nem akarta dobra verni, hogy valóban többé-kevésbé, inkább többé, mint kevésbé fogoly volt a pártközpontban.

Egy overálos munkásember csak azt firtatta: — Arról beszéljen, ezután mi lesz? „Menjenek csak dolgozni elvtársak — mondta Nagy Imre —, legyenek nyugodtak, vegyék fel a munkát. Minden szépen rendbe fog jönni.” Tulajdonképpen nem mondott semmi különöset, úgy is mondhatnám, frázisok voltak a feleletei, és mégis az emberek valami jó érzéssel teltek meg, és érezhető volt a bizalom, ami körülvette. Az overálos azt mondta: — Ez igen, ez a mi emberünk!

„Ez a mi emberünk” — máiga fülemben van a négy szó. Nem folytatom. Ez az ember, és legközelebbi munkatársai közül Losonczy Géza, Szilágyi József, Maiéter Pál, Gimes Miklós ma jeltelen sírokban fekszenek abban az országban, amelyet szabaddá és függetlenné próbáltak meg átalakítani.

Ma már nincs olyan primitív afrikai törzs, amelyik ne tartaná tiszteletben elesett vagy megölt ellenfeleinek a holttestét. Nagy Imréék sírjára a családtagok sem vihetnek virágot, mert a sír jeltelen, senki sem tudja, hol fekszenek.

Ha a hangom eljut Magyarországra, akkor csak egyet kérek: Fiatalok és kevésbé fiatalok, tűzzétek napirendre és ne engedjétek feledésbe merülni ezt. Ha már szabad és független ország nem vagyunk, próbáljunk meg legalább civilizált ország lenni.

Méray Tibor. 62 éves. Franciaország, f ró, újságíró. A Bölcsészkar elvégzése után 1946-tól a Szabad Nép munkatársa, koreai és berlini tudósító. 1953-ban Kossuth-díjat kap. Szembefordul Rákosiék politikájával, és ezért 1955 őszén elbocsátják a Szabad Nép-tői. Nagyhatású beszédet mond 1956 júniusában a Petőfi kör sajtóvitáján. Nagy Imre követőinek csoportjába tartozott. 1956 novemberében Jugoszláviába, majd 1957-ben Párizsba megy. 1962 óta főszerkesztője az Irodalmi Újság-nak. Legismertebb művei: Tisztító vihar — amelyet Aczél Tamással együtt írt — a forradalom történetéről, és Nagy Imre élete és halála.-12-