Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

Látom rajta, hiába szónokolok, nem hisz nekem. — A katonai behívókat vegyem ki? — kérdi szinte éles hangon —. Aztán már vadul kiáltja. — Ezért nyissam ki?

— Katonai behívó az ön korában?! Nem gondolja, hogy nevetséges dolgot beszél? — próbálom csillapítani.

Most a szavamon fog.

— Hiszen éppen ön mondta...Önnek széles látóköre van...

— A tűzfal — vágom oda most már indulatosan. — A tűzfal a látóköröm. Ugyanaz, amelyik az öné. Szlamics Zoltán írja, hogy ön nem érettségizett. Én egyetemet végeztem és ugyanott tartok a látókörömmel, ahol ön. A tűzfalat látom. Dahlier úr!

Rám se hederít. Folytatja. — Totális hadbavetés! Világszerte kardcsörtetés, fegyverkovácsolás. Én, aki sohse kaptam levelet, most itt állok telerakott láda előtt fegyvertelenül. Mi ez? Hadat üzen nekem a világ?

Hirtelen vad mozdulattal krétát ránt elő és egy lendületben felírja a ládára a neve alá: „Valamennyi ideszóló levél vissza a Feladónak!” Az utolsó két szót vastagon aláhúzza.

Mielőtt bármit szólhatnék, indul is visszafele a lépcsőn. Még fenn az emeleten is rohan a ház hátsó frontja felé, mintha bízna benne, hogy nincs oly telitalálat, melytől az erős tűzfal összeomolhat.

— Dahlier úr - kiáltok utána — visszajöhet. Csaknem bizonyos, hogy gyerekek dobálták az ön ládájába a mosodareklámokat. Jöjön vissza, nem lehet ott semmi. Egészen biztosnak tekintheti, ha én mondom, még nem járt a postás!- 47 -