Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

— Dahlier úr —jelentem ki ünnepiesen — végigondoltam hát a dolgot és megteszem, amire kért. Most el kell mennem, de magammal viszem a levelet és tanulmányozni fogom, ahogy kívánta. Hiszen önnek igaza van. Ennyivel tartozunk mi egymásnak, akik tűzfalnéző társak vagyunk. Ugyanazt a tűzfalat nézzük, mind a ketten.

Kissé felderül az arca. — Ön tréfás ember. Tűzfalnéző! No igen, bár itt nem azt nézzük éppen!- Holnap találkozunk ebben az órában itt a szekrények előtt — javasolom és elsietek Dahlier úr levelével. A levél így szól:

„Kedves Karcsi! Emlékszel még rám? Évekig ültem melletted az iskolapadban, s nagyon szerettük egymást, még ha néha, mint afféle kamaszkölykök, persze verekedtünk is. Te egy napon kimaradtál az iskolából, nem tudom miért. Azóta se láttalak. Lásd, ide származtam. Nyugdíjas lettem és végiggondoltam egészéletemet. Te voltál az egyetlen barátom. Megbíztam valakit, hogy kitudakolja, élsz-e. És látod, még a lakcímedet is kikutatta. Most aztán van mit hallgatnia kis feleségemnek, egykori vidám csínytevéseinkről, a te kedves, bohó természeted felől, mulatságos mondásaidról. Őrződ még áldott humorodat? Te jobb tanuló voltál, mint én. Sokkalta jobb. Mégis kimaradtál. Nem bírtátok fizetni a tandíjat? Van mit kérdezgetnie kis feleségemnek. Megannyi kérdés! Elnézésed kérem, ha már nem fogalmazok elégjói magyarul. Van mit bámulnia kis feleségemnek, mikor elszavalom neki a Himnuszt. Persze, csak az első strófára emlékszem már, meg arra, hogy „lettél magzatod hamvvedre” és hogy hányszor zengett ajkain, a mi népünk csonthalmain, diadalmi ének, ozmán vad népének. Sokat beszélünk esténként úgy erről és rólad is. Bámul az én asszonykám, mikor lefordítom neki. Adj életjelt barátom! Ölel: Zoltán” Alatta más írással: „Emily”

Másnap sikerül megelőznöm Dahlier urat a kapualjban, s szurkolhatok, legyen a ládámban levél. Ma is kudarc? Kényelmetlen. — Járt már a postás — kérdem hanyagul odavetve a szavamat, mikor megérkezik.

— Attól tartok, járt —feleli és izzadsággyöngyöza homlokán.

Jól látom, ládájából mindenféle színek villanása jelzi félreérthetetlenül, hogy zugig van levéllel. Biztatom hát — Uram, miért nem nyúl a ládájához? Mintha lenne ott valami. Persze lehet, hogy csak az erzsébetvárosi közlöny. Valaki talán ezúttal az ön ládájába gyömöszölte a magáét.

Dahlier úr reszket, mintha láza lenne. — Tegnap tömhették oda, néhány reklámcédulával — nyugtatgatom. — Ma valószínűleg nem járt méga postás.- 46 -