Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

se örülhessek, hogy egészséges vagyok. Egy tollvonás és még csak nem is tudunk róla. Az ország totális hadbavetése. Nem emlékszik? Hiszen az életkora alapján emlékezhetne. Plakát az utcán, melyet már nem is láttunk, mert ültünk az óvóhelyen és aztán jöttek fegyveresek, akik sajnálatukra, kénytelenek voltak figyelmeztetni bennünket, hogy ha kiszolgáltunk is már, totális dologról van szó;...

Itt aztán közbevág, mert most a hangomat se bírja elviselni. — Hát háború van — kérdi rekedten. — Totális hadbavetés? Kérem ilyennel ne tréfáljunk! Tudtommal most nincsen háború.- Amióta mi élünk, uram, ön meg én, azóta mindég háború van — hárítom el a rendreutasítását.

A hangvétele nem változik. — Kérem, nekem se rádióm, se televízióm! Nem olvasok újságot soha. Ilyen hír van? Ne tessék engem félrevezetni. Mi a világhelyzet? Ön reális ítélet alapján beszél?!

— Attól függ uram, hogy kinek hisz — igyekszem faképnél hagyni már ezt a mindenképpen kellemetlenné váló embert.

— Én önnek hiszek — mondja ismét nagyon határozottan. — Ön az egyetlen régi ismerősöm. Naponta állunk itt együtt a ládák előtt. Senkim sincs, még kutyám se. Ön diplomás ember. Láttam a ládáján.

— Diplomás? - vágom rá. — Az régen volt. Azt ugyanis letépték. Megszűnt. Maga még emlékszik az én diplomámra?

— Hogyne emlékeznék? Dehát ki fosztotta meg önt a diplomájától? — hüledezik.

— KI?! — kérdezem élesen —. Tudja mit? Gyanús ez a kérdezősködés. Talán ön. Lehet, hogy éppen ön.

Holtsápadtan áll és látom az arcán, hogy ez kár volt. — Hogy tetszik? — dadogja — Miért tetszik ilyet... Vagyis ugye, lehet hogy ön megint tréfál. Miféle tréfás hajlam kerekedett fel önben? Miféle ördögi tréfás hajlam?

Most már sajnálom a dolgot.

— Bocsásson meg uram, csak azt kívántam érzékeltetni, hogy akárki tehette, ismeretlen tettes, nem tudhatom, kicsoda, de amit mondtam, még nem rágalmazás vagy becsületsértés. A jogos tiltakozás hangja ez. Olyan lakó vagyok, mint a többi. Szobakonyha, és a szobám ablaka tűzfalra néz.

— Kérem doktor úr...

— Nem. Csak hagyjuk ezt a doktor úrázást. Ilyet orvosnak szokás mondani. Ha orvos lennék, bizonyára kutya életem lenne itt ebben a házban. Nehogy még a végén azt higgyék, orvos vagyok.

Végre, úgy látszik, szent a béke közöttünk, mert felém nyújtja a levelet. — Nincs itt a szemüvegem. Kérem, legyen szíves, nézze meg, ki írta ezt a levelet. Ott a feladó neve?-44-