Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

— Járt már a postás? — kérdezi.

Jó ötlet! Tényleg; nem is tudom, ugyan járt-e. — Mostanában korán alkonyodik — teszem hozzá.

Értse ahogy akarja. — Vár valamit? Valami fontos levelet — kérdi, míg kezdi keresgélni a kulcsát, én pedig remélem, hogy most is hiába keresi, mint mindig.

— Nem. Dehogy! Én ma aztán egyáltalán nem várok. Ami majöhetne, az csak kínos volna. Mostanában, így az utóbbi időben, sok fontos és viszonylag jó postám jött. Mit is várnék még ma?

Torkomon akad a szó; Dahlier úr vastag, külföldről érkezett leveleket halász elő.

— No lám csak — vetem oda könnyedén — mégis van. Ezek szerint járhatott már ma a postás. Ügy vettem észre, hogy újabban kétszerjön, s így akár várható is ma mégegyszer. No én aztán nem várom. Ma, aztán, nem!

Dahlier szó nélkül áll, kissé kinyitja a száját és egyre hevesebben lélegzik. Meginog. El kell kapnom, nehogy eldőljön.

— Megjött hát a levél, a régvárt levele, Dahlier úr — vetem oda vállveregető hangon —. Hisz Ön régebb ideje lakik ebben a házban, mint én, talán egész életében ezt várta?! Néha úgy ilyentájban hozza meg az élet valakinek az illő jutalmát. Volt egy barátom, akinek körülbelül az ön életkorában hozta a rendületlenül várt boldogságot. Itt pedig, annyi már bizonyos, hogy önnek is jött egy levél.

Áll, csak áll riadtan és nézi a levelet.

— Uram, nincs nálam szemüveg, — rebegi — nem nézné meg, hogy tényleg nekem szól-e ez a levél? Esetleg tévedésből ide dobták.

— Önnek szól. Hogyne. Innen látom — nyugtatom meg, mint egy aggályos jóakaró.

— Ugyan, ki ír nekem? — motyogja. Ki az ördög és miért? És mit akarhat tőlem ugyan?!

No, ezjó alkalom, hogy megvilágítsam előtte, nem aratott oly fényes győzelmet felettem, mint talán gondolja. Annyira nem!

— Igaza van nevetek fel —, az ember legyen boldog, ha nem kap semmit! Én például, mit is várhatnék, mondjuk éppen ma? A legjobb és fontosabb dolgok tegnapelőtt megjöttek már, ma hát mi is jöhetne? Ügyvédi felszólítás, bírósági idézés, katonai behívó...

Meghökkenve néz rám.

— Katonai behívó? Az ön korában?

— Mit lehet tudni?! — erősködöm — esetleg, igenis katonai behívó. Miért ne? Manapság?! Ugyan uram, hol él ön? Mondja meg, mi az, ami lehetetlen manapság? Egyszerűen felemelik a hadkötelesség korát hetven éves korig. Vagy orvosi vizsgálattól függőleg élethossziglan. Még annak-43 -