Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)
1988-06-01 / 25. szám
SZULYGYULA Járt már a postás? Többen is állunk a kapualjban fölszerelt postaszekrények előtt, s olykor leguggolva igyekszünk beléjük látni. A kínálkozó látvány lehet csalóka és bizonytalan. Míg szét nem széled a társaság, csak akkor nyitom ki a szekrényemet, ha csaknem bizonyos, hogy van benne valami. Látom, az egyik lakó mennyire örvend, hogy a szomszédja nagy üggyelbajjal előkereste a kulcsát és aztán semmit se talált. Újra eljövök és most nem látok itt embereket. Sietve nyitom a ládámat, mert külleme alapján erősen valószínűsíthető, hogy űr tátong benne. így is van, de máris lépteket hallok, méghozzá oly közelről, hogy be se csukhatom, míg a közeledő ide érkezik. Gondolhatná, hogy a levél a zsebembe került már vagy a táskámba, csakhogy ezek az arcomról is leolvassák, ha üres ládát nyitogattam. Magam rontottam el a dolgot. Előfordult, hogy némelyik levelem úgy vittem fel, mint diadallal megszerzett harci lobogót és büszkén lépdeltem vele a lift nélküli ház magasára. Még az is előfordult, hogy már a lakásom ajtaja előtt is úgy ékeskedtek kezemben a leveleim, mint sportbajnokokéban a megnyert kupák. Tudhatja a Ház, szép napokat látott láda az enyém, joggal várhat még igen kiváló leveleket, — ha talán soha nem is jönnek meg már. Tegnap csak az „Erzsébetváros” című, senki által nem olvasott, ingyenes folyóirat érkezett, azonkívül egy magánmosoda és egy ablaktisztító ajánlkozása, méghozzá valamennyi több példányban, jeléül, hogy akik a ládájukban találták, dühükben behajították az enyémbe. A Dr. jelzést letépték a névjegyem elejéről, meglehet, hogy talán az tette, aki oly bőven ellát az „Erzsébetváros” pótpéldányaival. No, semmi baj, ezeket a lépéseket ismerem. Sokszor találkozom itt ezzel a levélszekrénynéző-társsal, hiszen előfordul, hogy naponta kétszer is megnézi, kapott-e postát, s én tanúja vagyok az abszolút kudarcnak: sohase kap. Látnia kellett, hogy én hányszor, de hányszor emelek ki nagy borítékba burkolt leveleket, sok tündérvilágot ábrázoló képes kártyát, s viszem ezeket magam előtt tartva, mint a címeres pajzsot. Mostanig se tudom a nevét ennek az embernek, de már megnézem, hogy hívják. Dahlier Károly — ezt a nevet el se lehetne felejteni. Még ez az ember is képes lenne rá, hogy versenyben levőnek érezze magát velem, miután soha semmit se tudott felmutatni?! Dahlier Bácsi! Lehet ugyan, hogy fiatalabb nálam, de az arca mindig borostás és már vagy tizenöt évvel ezelőtt is olyan bácsis volt. — Ma úgy látszik, én se kapok semmit — akarom mondani, de megelőz.- 42 -
