Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

A Régen voh a háború egy rendkívül szomorú, megható dokudráma (igaz történeten alapszik: egy korabeli újságcikket dolgozott fel a szerző. Középpontjában egy szerencsétlen, meggyötört, nyomorgó fiatal parasztasszony áll, aki egy pici faluban, kiközösítve, egyedül neveli két törvénytelen gyerekét. A szerencsétlen nőt a begyöpösödött, még mindig szinte feudális sötétségben élő, tudatlan, babonás, tévhitekkel és ósdi előítéletekkel teli parasztok tették földönfutóvá. Mint a népballadákban, az ősök bűne miatt szenved: a háború alatt az anyja, mint annak idején a tiszazúgi arzénes asszonyok, összeállt egy hadifogollyal s meggyilkolták a váratlanul hazaérkező katona férjet. A remek dramaturgiai módszerekkel felépített színdarab ékesen illusztrálja Galgóczi humanizmusát és kiváló, de deprimáló portrét fest a falvak belső életéről.

A Tizenegy több, mini a három annak a régi etikai dilemmának a variációja, hogy egy azonnali döntést igénylő tragikus pillanatban kinek az életét kell menteni: a kis csoportét-e avagy a nagyét? Egy bányatűz és robbanás következtében két akna beomlott; az egyikben II, a másikban 3 bányászt temetett be a robbanás és az adott helyzetben csak az egyik aknához lehet időben behatolni. A mentőbrigád vezetője természetesen a tizenegy ember mentésére szavaz. Igenám, de a másik három áldozat között volt szeretője férje. A teljesen érthető etikai választása miatt megbűnhődik. Érdemtelenül (?) nagy árat fizet amiért „hagyta elpusztulni a riválisát: „elveszti szerelmét, állását és a bányászközösség bizalmát egy életre. Valódi dráma, élő figurákkal és univerzális mondanivalóval!

A Bolonclnagysága és Aki halott az megbocsát szintén „véres” konfliktusokat tárgyal: a társadalom és az egyén összeütközéseit. Mindkét darab a „személyi kultusz korszakában” játszódik s leplezi milyen ördögi módszerekkel, válogatott kegyetlenséggel próbálta a hatalom megoldani az embertelen rendszer által diktált „átalakulás feszültségeit." Mint előző novellás kötetében (Közelakés)ès regényeiben (Törvényenkíviilésbelül, Vic/ravasjhüen ábrázolja a letűnt szörnyű kor iszonyait és százezrek ártatlan meghurcolását és kínzását, „nemzedékének köz és magánéleti viszontagságait”, mint egyik kritikusa nevezte a nemzeti tragédiasorozatot, annakidején. S mindezt a sok kínzást és megalázást a párt, az éberség, a Marxizmus és az „ügy szolgálata” címszó alatt követték el. Egyik darab sem ítél; nem von le erkölcsi tanulságot, csak bemutat, hitelesen, vérforraló egyszerűséggel és őszinteséggel.

A gyűjtemény utolsó, leghosszabb színdarabja, Vaclkacsalesen. a napjainkban egyre szélesebb körben elterjedő korrupció, protekció, „szabadúszó csalások" könyörtelen szatirikus kritikája. Itt már mindenki olyan félelmetesen erkölcstelen és aljas, hogy szinte az abszurd határát súrolja. A darab úgy indít, mint afféle népszerű krimi: keresik a titokzatos körülmények közt eltűnt falusi csónakost, aki a környék pártarisztokráciáját szokta volt vízre, a rituális évi vadkacsa vadászatra vinni. A vizsgálatot egy tisztességes ügyésznő vezeti, aki ennek során rövidesen egy szinte észbontó „darázsfészket” fedez fel megyéjében. A résztvevők, „tettesek", amint kiderül, semmitől nem riadnak vissza, hogy velejéig korrumpált életüket sikeresen álcázzák, gaztetteiket ügyesen leleplezzék. Az egész környék benne van a „buliban”, s hogy fény ne derüljön a szinte minden ágra kiterjedő cinkosságukra, ölnek, lopnak, zsarolnak. Ahogy fokozatosan egyre több és több gazságra derül fény, nyilvánvalóvá válik, hogy a legjelentéktelenebb kis altiszttől felfelé, egészen a parlamenti képviselőkig, mindenki bűntárs az „összeesküvésben” és annak álcázásában. A jólszervezett bűnhálózat a megcáfolhatatlan bizonyítékok ellenére is tovább tagad, hazudik, temet, „boronái.” De a lelkes.- 158 -