Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

Interjú Kocsis Zoltánnal

Mikor kezdtél el zenével foglalkozni?- Még egész kisgyerek koromban, ugyanis volt véletlenül egy zongoránk, - gyakorlatilag az egyetlen érték, ami a háború után megmaradt — s mikor szüleim észrevették, hogy mennyire vonzódom a zenéhez, zeneiskolába adtak. Szerencsémre az akkori egyik legjobb zongoratanárhoz. Szmrecsányi Magdához kerültem, aki nemcsak a zongorázás fortélyaival volt teljesen tisztában, hanem kiváló metodista is volt. ő írta az első. 1945 utáni elsőfokú zongoraiskola nagyrészét. Ezt az iskolát még ma is használják. Azután a szokásos út következett a konzervatóriumba. Fülep Tamás osztályába, ahová korkedvezménnyel kerültem be. Ez volt a legnehezebb periódusom, ami egyébkény másoknak a legkönnyebb. Ugyanis a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolára általában az jellemző, hogy hihetetlenül biztoskezű hangszeresek uralják a terepet, akik aztán később bizonytalanodnak el. amikor megérzik a mélyebb perspektívákat. tágabb lehetőségeket. Általában úgy szokott lenni. — és ezt mint növendék és később mint tanár is számtalanszor megfigyeltem hogy ezek a már majdnem kész művésznek látszó gyerekek a konzervatórium elvégzése után. bekerülvén a főiskolára egyszerre elvesztik lábuk alól a talajt. Valószínűleg, — és számomra ez a dolog érdekesebb része a hangszercentrikusság is oka ennek, amely törvényszerű ellenhatása az ötvenes évek anti-instrumentalista gondolkodásának. De az is közrejátszhat ebben az elbizonytalanodásban, hogy kamaszkorában még mindenkinél ott van a marsallbot. mindenkiben ott van a lehetőség. jó produkciók zseniálisnak tűnhetnek. Én azt tartom igazabbnak. ha valaki pontosan ebben a korban, az ember Sturm und Drang korszakában, nem olyan magabiztos. Érdekes, hogy ebben a tekintetben egyezik a véleményem a Szvjatoszlav Richterével. Egyszer kifejtette nekem, hogy azokat a művészeket szereti, akik nem bíznak annyira magukban, tehát időről időre komoly vizsgálatnak kell alávessék saját képességeiket.

Te mikor döntötted el. mikor ereztél rá arra. hogy ezzel kell foglalkoznod?

Amennyire vissza tudok emlékezni, egészen kiskoromtól, már öt évesen elhatároztam, hogy professzionista módon logom a zenét művelni. Annyira, hogy egészen sokáig Mozarttal egy tudathasadásig terjedő azonosulási vágyam volt; évekig képzeltem magam Mozartnak. Persze. Mozart, az örök gyerek valószínűleg bizonyos értelemben mindig is a zenészpalánták példaképe marad.

Hogyan telt a kamaszkorod?

Amikor én kamasz voltam. úgy a 60-as évek közepén nagyon nehéz idők jártak. A nép. az ország, de a közvetlen környezetem is különféle problémákkal küszködött. Ebben az időszakban volt egy olyan mélypontom, amikor hajszál híján abbahagytam a zongorázást. Ma már tudom, hogy ez törvényszerű volt. hiszen mélypontok nélkül nincsen ívelés sem. Deákkor úgy éreztem, hogy ezt az egészet nem nekem találták ki. Mint ahogy egy szobrász nekiüli egy kődarabnak, és már látja előre a kőben a szobrot, úgy nem láttam én a megoldásra váró feladatban az egyes elemeket. Tehát nem volt meg bennem, és úgy érzem ma sincs meg igazán a légtornászoknak az a hihetetlen biztonsága, amellyel egymásután helyezv e az elemeket, egy olyan mozdulatsort visznek végbe. ami az egyedüli adekvát megoldása a problémának. Ezt nekem meg kellett tanulnom, méghozzá elég fáradságos, komoly munkával. A zenével, a darabok- 122 -