Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

Pszichológiailag egy vegyesházasságban a „felettes én”, — az ideális-én, az ősöktől átvett előírások összesége, a reflexszerű belső mérce — nem azonos a partnerével. Egy magyar-magyar házasságban a két felettes én nagyon is hasonló, a mérce magától érthető. Miért kerülne revízió alá? Ezzel szemben a magyar-nem magyar pár esetében minden különbözőség megjelenésekor mindkét félnek újból át kell gondolnia, hogy vajon kinek is van igaza? S így egy automatikus revíziója történik a hagyományos magyar ideológiának az emigráns egyén fejében. Ez a processzus nyilvánvalóan egy igen fontos fejlődés a revízióra sohasem kényszerített pár helyzetével szemben. A magyar-nem magyar házaspár helyzete tehát előnyösebbnek tűnik a személyes fejlődést illetően. Ez. persze nem jelenti azt, hogy ez a fejlődés eleve sikeres, — vagy azt, hogy egy magyar-magyar házaspár nem érhetne e! ugyanakkora fejlődést a személyisége vonalán. De az nyilvánvaló tény, hogy egy idegen más szemszögből, s ezért könnyebben tud az emigráns párjának segíteni, annak a látását gazdagítani, mint egy magyar, hasonló felfogású. Mert a hasonló felfogású azt erősíti, ami már mélyen beidegződött. Egy memento, egy „rapelle”, ami a közös múltból ered.

Eddig a párokról beszéltünk. Manapság többnyire csak akkor lépnek házasságra, ha utódokat is akarnak. Meg kellene vizsgálnunk, hogy miként alakul a magyar-nem magyar szigethelyzetből születő utódok helyzete.

A kétféle pár-típus, kétféle helyzet, talán még erősebben érezteti a különbséget a gyerekek helyzetét illetően. Ahola magyaregyautochtont vesz partnerül, a gyerek szükségképpen a bennszülött szülővel azonosítja magát. Miért? Egyszerűen azért, hogy a marginalizálódással járó kellemetlenségeket elkerülje. Ezért a marginális-emigráns szülő helyzetét maguk is idegennek érzik, miután van egy nem-marginális szülőjük is. Aki mindent helyesen tud, helyesen beszél, nincs akcentusa, nem nevetséges. Még az is előfordulhat, hogy a gyerek szégyenli az emigráns szülőjét. Teljesen természetes folyamat, mint már mondottuk, hogy a gyerek a saját szociális környezetéhez akar tartozni, annak a szokásait tekinti fontosnak, annak a tradícióit a magáénak. Mert így saját magát kevésbé teszi sebezhetővé, céltáblává. Svájcban az. olaszok neve „csinke”. Franciaországban az araboké „bunyul”. Most olvastam Párizsban falfeliratot: „Paela Go Home”. Ez nyilván a spanyol vendégmunkásoknak szól. A xenophobia egy archaikus önvédelmi berendezkedés, küzd az ismeretlen, szociális egységet és egyensúlyt zavaró idegen ellen, aki nem szükségképpen barát, aki nehezebben kiszámítható, mint egy bennszülött. Veszélyt jelent, vagy legalább is feszültséget okoz, kiküszöbölése eredmény. „Paela Go Home”. Menj el! Ha elmegy a bennszülött fellélegezhet. Ergo egy szigethelyzetű pár gyermeke nem-119-