Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

getve. Felhők gyülekeztek, esni kezdett az eső, és talán soha nem voltunk olyan szótlanok, mint ott a szilvafa vastagabb ágai alatt szorongva, karbatett kézzel a szőlők tövében.

Órákkal később a hatos villamoson álltunk csúcsforgalomban, és néztem Valtert, ahogy utálkozva bámult ki az esőbe. Mennyi vad ellenkezés volt az arcán, hogy gyűlölt mindenkit, aki nem vonta kétségbe társadalmunk értékeit, például dolgozz, míg meg nem döglesz elhagyatva és siváran. Légy boldog egy gyűszűnyi helyen az anyósoddal egy fedél alatt, vagy szeresd a társbérlődet.

Ahogy néztem erőteljes arcvonásait, fekete sűrű szemöldökét, színtelen, ám klasszikus vonalú száját, nem a színinövendéket láttam, aki volt, és akiért a húgom is bolondult, hanem egy kisfiút, aki még mindig az enyésző iskolába vágyott vissza, mert akkor még volt miért élni. A kisfiú éhségre emlékezett, ezért kellett aznap reggeliznünk. A kisfiú le mert ugrani a ház tetejéről, de a felnőtt Valter megütötte magát ugyanattól az ugrástól. Hirtelen túláradó hála öntött el. A hidegrázásig közel kerültünk Valterhez azáltal, hogy megmutatta az enyészetnek indult iskolát. Kinyújtottam a kezemet és ujjaim külső felével megsimogattam Valter arcát. Félrehúzódott, rámnézett, aztán lesütötte a szemét, mintha a mellette álló kövér télikabáthoz csatlakozó Minőségi Cipőgyár szatyrát szemlélné. Azt hiszem, így lehet könnyek nélkül sírni. Csak később jutott eszembe, hogy furcsa fiúkról beszélt, hogy törte be az orrát az egyiknek.

Soha többet nem tudtam megszabadulni a különös iskola látványától, mindig előbukkan álmomban, zöldek voltak a zsaluk, és fújt a szél. Mikor évtizedek múltán vonaton utaztam és felbukkant a szőlőhegy, egy csikk kirepült az ablakon és egy rekedt hang közölte, mintha az enyém lett volna,

— Az az iskola volt az oka mindennek.-24-