Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

Délutánra már világos volt, hogy az oroszok reggeli rohama nem hozott azonnali sikert, itt tehát most hosszabban tartó harcokra kell berendezkedni úgyhogy akkor elláttuk élelemmel az óvóhelyen várakozókat, amit a commisary-ban találtunk, azt szétosztottuk, majd csak pótolni tudjuk a készleteket később: szendvicset, kávét kapott mindenki. És megpróbáltunk valami ideiglenes rendet kialakítani, ha nem is kényelmet, de legalább a háborús körülményekhez képest élhető viszonyokat biztosítani mindenkinek. Az én feladatom lett, hogy a bíborossal foglalkozzam, mivel ő sem beszélt angolul, megint csak rám volt szükség. A követ átengedte a dolgozószobáját, ott felállítottunk valami fekhelyet, a közelben volt egy vécé is — szóval sikerült viszonylag normális állapotokat teremtenünk a kardinálisnak.

Hát ilyesmikkel telt el ez a nap. Meg persze telefonálgatással. Meg az érkezők fogadásával jöttek be szép számmal. Volt kapkodás elég.

Még reggel, kevéssel a bíboros után még valaki bejött menedékjogot kérni: Kovács Béla. Nagyon nehéz volt megmondani neki, hogy nem biztosíthatjuk a menedékjogát, mert Washington nem járul hozzá. Ugye, ott volt már a bíboros, és talán ezért nem akarták tovább feszíteni a húrt, nem merték a bíboros biztonságát kockáztatni mások befogadásával — vagy hát én nem tudom, de tény, hogy Washington kereken elutasította a kérést. Mi bíztattuk Kovács Bélát, hogy ha hivatalosan nem is tudunk neki menedékjogot biztosítani, azért maradjon bent, legalább pár napig, amíg a helyzet kicsit letisztul — de nem maradt. Aznap még ott volt, aztán másnap hajnalban a hátsó bejáraton át a kísérőjével együtt elhagyta a követség épületét.

Pár nap után én hazamentem — persze a lakás üres volt, a családom Bécsben, csak a szakácsnőt találtam — ő mondta, hogy 5-én vagy 6-án valaki keresett telefonon, és Kovács Béla néven mutatkozott be. De nem hagyott semmi üzenetet, sem telefonszámot, nem tudtam, hol van, otthon? barátoknál? valamelyik követségen? Nagyon sajnáltam, hogy nem talált otthon. Mert ha nem volt hová menjen, én örömmel befogadtam volna a saját lakásomba is, a magam szakállára — de hát így tehetetlen voltam.

Aztán telefonon megkaptuk a hírt, még negyedikén, hogy Nagy Imre és a kormány nagy része az orosz támadás órájában a jugoszláv követségre menekült.

Sokat gondolkoztam ezen később. Hogy ha Nagy Imréék november 4-én nálunk kértek volna menedékjogot, vajon mi lett volna Washington reagálása. Én azt hiszem, hogy talán befogadtuk volna őket. Egy ilyen helyzetben a forradalmi kormányt és a kormány fejét talán nem utasítottuk volna vissza. De hát ez csak a magánvéleményem. Csak találgatás. Némileg ellentmond ennek, hogy Kovács Bélát elutasították — végülis ő is a kormány tagja volt. De talán ha együtt, és mint a MAGYAR-48-