Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

Árbócfőhajtás egy révbeevezés kissé csorbult schwertjére, ellensúlynak

Ferdinandy György: Szerecsenségem története,

Magvető, Budapest, 1988.

Vannak „kalózok”, „huszonötösök” és nagyobb hálókabinnal is bíró „harmincasok”; a Balatoni Kékszalagversenyen még dingi vei is lehet olykor indulni. A szél iránya és ereje a mérvadó; első díjat nyerni ugyanis minden kaliberben és kategóriában lehet. A baj akkor keletkezik, amikor leáll, magyarán ledöglik a szél és a versenyzőjének evezőlapáthoz kell nyúlni(ok). Nyugaton, immár kétezer éve azt szokták győztesnek kikiáltani, aki a többieket megelőzve ér célba, azaz a hajó fizikai sebességét mérik. Ez így van minden sportágban: a diszkoszvetésben, a futásban, stb., tehát & fizikai teljesítmény számít. Nem így volt azonban az ókorban, s ma sincs így például a Trobriand szigeteken, Melanéziában. Ez utóbbi világhírűvé vált Bronislaw Malinowski antropológiai leírásai révén. A trobriandiakat nem az érdekli ki ér elsőnek célba, hanem az, hogy ki tartotta kecsesebben-nemesebben, elegánsabb stílusban az evezőlapátot és a kormányrudat. Úgy tudjuk az ó-görögség is a futó stílusára figyelt elsősorban, legalábbis az olympiai játékok Thészeusz-i fénykorában, az energiakifejtés, a sebessés és az izzadtság-cseppek mérése csak az eredeti koncepció elmaterializálódásával vált a manapság televízión látható vásári közmulatsággá.

Nem kívánnám erőltetni az analógiát, de az írás és az olimpiai játékok között van egy fizikai szemmel nem igen látható párhuzam, legalábbis ami a célbaérkezések lelki magatartását illeti.

Olyan novelláskötetről esik most szó, melynek egyedi darabjai már megjelentek nyugaton. Ezek eredeti bibliográfiája hiányzik a kötetből, ám ez talán meddő bogarászásnak tűnhet. Arról kívánnék inkább szólani milyennek látja, azaz láttatja Ferdinandy azt a nyugati világot, amelyben él, s amelynek meglátására tíz millió magyar vágyik szüntelenül. Ferdinandy műveinek olvasása közben az ember — legalábbis ez az ember azt érzi és gondolja „na jó, akkorié kell feküdni a sínekre, hogy a vonat levágja a fejemet, balkézzel kitartok egy szonettet búcsúlevélként.” A József Attila-Radnóti asszociáció talán váratlan, de egyáltalán nem erőltetett: Ferdinandy az elkallódott emberek intellektuális és erkölcsi öngyilkosságának a láttamozója, katalogizálója és szomorú szemtanúja.

Szomorú szigetek, Mammuttemető és Nemezió González egyetemi tanár beszéde az Fekete-erdő állataihoz — így szomorkodnak és szomorkodtatnak Ferdinandy ismertebb kötet-címei; franciául sem vidámabb, „Éhség a paradicsomban” azaz Famine au paradis az alaphang, mely eredeti francia kivitelezéseiben a Saint Exupéry díjhoz vezette az akkor még igen fiatal magyar írót. „Időszakos lelki kalauzát” Szomorú vasárnapnak, azaz Triste Dimanchenak hívta, melyben a tartalom tarte á l'homme címen értesített mindenkit arról, hogy Ferdinandy sót dörzsöl a sebekbe, nem árul ragtapaszt penicilines gyógykenőccsel.

És ehhez minden joga meg is van. Ugyanúgy, ahogy Puerto Ricóban sok a koldus, Magyarországon van jó pár forint-milliomos, sőt tán dollár-milliomos is. Ugyanúgy, amint Puerto Ricóban elkallódnak egyes tanárok a Puerto Ricó-i- 154-