Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

Az ideális történelmi tudat az volna, ha emberi csoportosulások rájönnének, hogy bizonyos közös vonásaik révén erőiket úgy tudják legjobban az összemberiség szolgálatába állítani, ha más, közelebb vagy távolabb fekvő emberi csoportosulásoknak nem csak, hogy megadnák, hanem azoktól szinte elvárnák, hogy azok is meghazudtolatlanul önmaguk legyenek. A románságnak román nemzeti öntudatra van szüksége, s ezt a dáko-román kontinuitás lorga-szülte, lassan százéves agyréme csak aláássa, hamis adatokkal kiöblösíti. Az a tény, hogy a románok ,,bozgor”-nak, hazátlan jött-mentnek nevezik a magyarokat ugyanolyan kisiklása a történelmi tudatnak, mint mikor közülünk valaki a századfordulón azt rímelte össze, hogy „talpra magyar, seggre oláh, bakszász bújj az asztal alá”, amiért egy 1956-os magyar 1988-ban Amerikában, csak pironkodva kérhet bocsánatot a Korszellemtől. A románok, úgylátszik, nem tudják, hogy ők kik. Ennél nagyobb kínt, lelki kórt és nyavalyát nehezebb elképzelni: szinte szánni kellene őket, mint az amnéziában szenvedő eltévedt gyalogost, aki egy autókarambolból fizikailag éppen kilábol, csak pont a nevét, korát, foglalkozását és lakcímét felejtette el. Ez a nagy román nemzeti amnézis sajnos ál-pozitív gyógykúrára talált a Ceausescu-rendszer propaganda gépezetében: ahelyett, hogy a lentről jöttek valóban pozitív eredményeit tudatosítanák a népben. A rendszer ideológusai elhitetik a románnal, hogy ő valami felsőbbrendű lény, az idők viharát bátran túlélt római légionárius, akit a bevándorolt magyar bürokraták és arisztokraták évszázadokon át kizsákmányoltak és elnyomtak. Ennek kompenzálása tehát teljesen jogos: Romániát meg kell szabad ítani az elnyomó magyaroktól, létszámukat a minimálisra kell csökkenteni. Ebbe beletartozhat a névváltoztatás; ha egy Bodorból Bodorescu lesz, az rendben van; költözzék fel Bukarestbe s magyarul meg se szólaljon: ők jók, nemesek és nagylelkűek: befogadják maguk közé románnak. Nagy baj van ugyanakkor ilyen tanúkkal, mint a Házsongárdi temető szótlan lakói Kolozsvárott: Ha valaki 100 éve meghalt és Bánffy-nak hívták, azt nehéz Banfiescu-ra románosítva megtenni a román proletariátus előharcosának. A megoldás: ki kell ebrudalni a sírokat a Házsongárdi temetőből. Ha egy ismertebb magyar művész vagy alkotó pl. Cseh Gusztáv meghal, és pár tucat magyar elindul a budapesti Keleti pályaudvarról a temetésre, le kell őket szedni a vonatról a határnál, nehogy ,,tüntetés”-számba menjen a megjelentek száma.

A románok csak most vannak nemzetté válóban s ez a tény anyira fáj, akkora kisebbrendűségi érzést okoz nekik, hogy mindent el kell követniük annak érdekében, hogy ősiségiiket, nemességüket, latin-római eredetüket ,, bebizonyíthassák ”. Az eredmény ez: Európa egyik természeti kincsekben leggazdagabb országában a legnagyobb a nyomor. Kenyér, cukor és olajhiány van; a lakásokat nem szabad 10 fok nál melegebbre fűteni; lámpát kell oltani este 10-kor, mint valami múltszázadbeli leánynevelő intézetben.

A románok történelmi tudata tehát a hatalmon levő lélektani üressége, pszichológiai vákuuma, amit rettegésük bizonyít. Miután tudják, hogy természetellenes és igazságtalan amit tesznek, annál inkább be kell igazukat bizonyítaniok.

A magyar történelmi tudat is sérült. Mi a megbántottak jajaival vagyunk tele és ilyeneket mormolunk magunkban: „Az űzött vad az erdőn kínjának hangot ad, de a megkínzott, haldokló magyarnak magát még kisírni sem szabad.” Ez az attitűd körülbelül ugyanolyan rossz, mint a két sután rímelő sor, ami lelkűnkben él. „Consummatum est”! zengték a harangok 1920-ban, mikor Trianon elvette a történelmi avagy Nagy-Magyarország területeinek két harmadát.- 149 -