Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

ban élő, Budapestre hazalátogató Reginához fűződő kapcsolatának ábrázolása, amely újra meg újra előtűnve a műben megadja annak kohézióját.

Ami a „Kerti mulatság” nyelvét illeti, az az a nyelv, amit Konrád közel húsz év írói munkájával szintetizált, kevert, alakított ki magának, és ami már mára egyedül az övé. A szövegekben nehéz, veretes, kristályokká csiszolt mondatokkal találkozunk, inkább az intellektus, mint a szenvedély szavaival, gúny és öngúny felelget itt egymásnak, ami misztikus, az is földközeli, ami az ég felé nőne: azt szétmarja az irónia. Ennek a nyelvnek azonban nem teljesen ugyanaz acélpontja, mint az író korábbi könyveiben. Politika, állam,forradalmak, kommunizmus — mintha már unná őket egy kicsit Konrád, figyelme másra koncentrálódik, akkor remekel, amikor a múlt kihívásával szembenéző, írói voltának lényegét boncoló, szerelemben és barátságban békét kereső önnön belső világáról beszél. S mivel ezt erővel, szuggesztióval teszi, láttatni engedi világszemléletét.

Aligha tévedek, ha azt állítom: e világszemlélet fókuszában a második világháborút túlélő zsidóság kataklizma-emléke áll. Maga Konrád írja: „Gondolkodásom legfontosabb tájékozódási pontja: Auschwitz.” Ebből a tájékozódási pontból kiindulva fogalmazódik meg írói hitvallása („Szellemi feladatomnak tartom vitatni azt a logikát, amely megbékül a tömeggyilkossághoz vezető gondolati sor közbülső állomásaival”), mindenféle diktatúrával, így a kommunista diktatúrával is: feltétlen szembenállása („A nemzetállamész, a tömbállamész nem zárja ki eszközei közül a szükség esetén alkalmazandó tömeggyilkosságot.”) Istenhez fűződő viszonya („Kétszáz iskolatársamból százkilencvenhármat elgázosítottak. Visszás elgondolni, hogy ebben az Atyának része lehetett. Ha meg nem volt benne része, miben van része?”). Nincs érző lény, emberi nevet kiérdemlő polgár ezen a Földön, aki ne látná azt, amit például Pilinszky így fejezett ki: „Auschwitz... véghetetlen súllyal van jelen már... s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb.” Konrád könyvében ez a súly működik, ez az érvényesség figyeli az olvasót. Ám nem lennék őszinte, ha nem vallanám meg: a mű nem adott igazi választ fölföltoluló kérdésemre: van-e föloldozás? Ha nincs, honnan volt ereje annakidején a különös názáretinek így szólni gyilkosairól: „Bocsáss meg nekik. Uram, hisz nem tudják, mit cselekszenek”... A bűnt követnie kell a bűnhődésnek, de a bűnhődést nem kell-e követnie a jognak a megtisztuláshoz? Nem nélkülözhetetlen-e Raszkolnyikov ördögének elégetéséhez a bírói kéz érintése mellett Szonya kezének érintése is?

Mindazonáltal a könyv tudatosan végigvitt, a magyar irodalomban talán eddig a legmagasabb színvonalon előadott zsidó problematikája arra utal: Konrád elérkezettnek látta az időt, hogy minden tehetségével és intellektusával, életművének teljes tekintélyével leadja szavazatát egy hosszú évszázadokon át húzódó, átokkal vert, s innen Amerikából bizony egy kissé archaikusnak tűnő, szerencsétlen vitában. E vita tárgya pedig: miképpen viszonyuljon a Kárpátmedencében országot alapító magyarság azokhoz a népcsoportokhoz, — különösen a zsidókhoz — akik a történelem során csatlakoztak hozzájuk. Konrád álláspontja egyértelmű: „Magyar is vagyok, zsidó is, ha csak az egyiket vállalnám, megcsonkítanám rpagam.” Továbbá: „Meghajtom fejem gróf Széchenyi István szobra előtt". Kitűnik persze az is, hogy ugyanez a fej — hasonlóan az ady endrék és bibó istvánok fejéhez — nem hajlandó meghajtania magát az arra érdemtelenek szobrai előtt is pusztán azért, mert azok magyarok. Ki tudja, ta- 134-