Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

A távozó meghallgatása

Tisztelettel olvasom Konrád György új könyvét, a „Kerti mulatság”-ot, amely természetesen annyira mulatság, mintamennyire Csehov „Egy unalmas történet”-e unalmas. Tisztelettel hallgatom ismét a szerzőt, akinek Szelényi Ivánnal közösen írt munkája: „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” a hetvenes évek elején új korszakot nyitott a szocializmusról való magyar gondolkozás történetében, akinek „Az anatómia kísértése” c. könyve a mostanában bontakozó hazai megújulás alkímiájának része, akinek „A cinkos" c. regényét nem lehetetlen, hogy remekműként fogja értékelni az utókor. „A kerti mulatság”, akárcsak korábbi írásainak nagy része, ezúttal is szamizdat alakban jelent meg. Noha ez Konrádnak már nem csupán hátrány, hanem talán egy kicsit „image” tartozéka is, mindenképpen elismeréssel kell adóznunk a magatartásnak, amely kitart egy háttérbe szorított közösség kiadói munkája mellett, és továbbra is nemet int az irodalompolitika urainak. Élet és mű így emeli egymás rangját, névtelen szamizdat-gépelők így válnak egy művészi szertartás ministránsaivá.

Ha minden könyvnek küldetése van az író életében, akkor ennek a könyvnek a küldetése Konrád életében valószínűleg a számadás, az élet-összefoglalás volt. Önéletrajzi munkát tartunk hát kezünkben, amely azonban kevésbé események és történetek kronológiailag hű láncolata, mint inkább kísérlet egy élet esszenciájának, „sorsának” megragadására. Hogy ez az esszencia keserű vagy édes ital-e, afelől Konrád nem hagy sok kétséget, mindjárt az első oldalon ezt olvashatjuk: „Látom tapogatózó életrajzomat. Mint egy lassú állat vonszolja magát a porban”. Az alaphangnak ez a tónusa, amely az egyik legkomorabb hangszín a magyar irodalom történetében, végigvonul a művön, bár néha érezzük: a szerző ettől szabadulni is kíván. Ő maga írja: „Sötét könyveket írtam eddig, ezt kívánta a becsület, az alattvaló helyzetéből a sötét arcomat megmutatni. Ideje lenne már nevetni ezen a képtelen és ügyefogyott histórián, ami velünk történt.” Bármennyire szép is, ahogy az elrugaszkodás vágya ezekben a mondatokban megcsillan — ötven-valahány, következetesen leélt év túlságosan is erős gravitáció: Konrád planétája ebben a könyvben is marad, ami eddig volt: fekete csillag.

A mű szerkezetileg kereken harminc, többé-kevésbé azonos hosszúságú fejezetből áll. Ezek a fejezetek azonban mind tartalmukat, mind stílusukat tekintve meglehetősen eltérők, a „regény” megjelölés tehát csak fenntartásokkal érvényes a könyv egészére nézve. Ami világosan látszik: a mű kompozíciója háromféle elem montazsszerű összeillesztésén alapul. Az első ilyen elem a szerző meditációinak kavargása-örvénylése: „A tudat kése a szívünkben” vagy a „Puha kristály” pár mondatos bekezdései mint fel-felcsapó hullámok jelzik egy megértés és világosság felé igyekvő gondolatáram ritmikáját. Ebből az elemből formázódik a kezdő és a befejező részlet is, ebbe ágyazódnak a többi elemek is. A szűkebb értelemben vett önéletrajzi mozzanatokból áll a mű második fő motívuma, a berettyóújfalusi zsidó kereskedő-család, háborúelőtti életének és zsidóüldözés, a gettók, a kiábrándult újrakezdés korszakának drámai ellenpontozásával. A harmadik elem portrék sorozata, egyfajta prousti, ám tragédiákból sötétlő emlékműállítás a szerző elpusztult, világba szétszóródott, vagy éppen otthoni magányba vonuló barátainak. Ebből a motívumból nő ki a New York- 133 -