Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

pesti villamosokat. Más rétegeink már régen elvesztették az élet— és a munka iránti alázatukat, a kötelességteljesítésnek azt a csendes imperatívuszát, amely nélkül itt már régen nem volna semmi. Amit ez a társadalom művel ezzel az úgynevezett dolgozó néppel, az súlyos felelőtlenség. A népi irányulás tehát a megmaradás ultima rációja is. Nincs más út.

Mindebből azt hiszem világosan kitetszik, hogy a megmaradás programja legfeljebb csak érintőlegesen gazdasági és ugyanúgy csak részben politikai program, viszont teljes egészében szellemi, kultúrális és nevelési és főleg erkölcsi. Az anti-katasztrófa program is reformprogram, de távlatából következően nem azonos az eddig meghirdetett és elföldelt reformprogramokkal.

Most reformbejelentésektől és átalakítási tervezetektől honos a magyar közélet. Ez nagyon helyes. Van programja a kormánynak, van program javaslata az ellenzéknek és van a gazdasági szakgárdának. Úgy látszik, mintha pezsegne a magyar élet, a programok felszínen való versengése mögött azonban egyelőre kevés változik valójában és még kevesebb abban az irányban, amelyet fenntartás nélkül üdvözölhetnénk. A reform és a reformra való őszinte törekvés azonban így is igen nagyjelentőségű dolog, amelyet minden épeszű ember csak pártolhat. Igaz az az állításuk a többször elhalgattatott reformközgazdászoknak, hogy reformjavaslataik következetes végrehajtása esetén nem itt tartanánk, ahol tartunk, sőt ezt még azzal is meg lehet tetézni, hogy ezek a nagyon szomorú nemzet-ügyek, ez a halálszorítás sem volna ilyen mérvű, mint amilyen. A 68-as reformkísérletet azonban elfojtották, elodázták, átírták és a hátába kerültek. Többnyire az valósult meg belőle, ami felszínes volt, rövid távú és visszaszívható. Egy NEP-korszak gyötrő ideiglenessége lengett az egész magyar reform fölött, vagy talán fordítva: maga ez a reform lógott egy vékony cérnán a posztsztálinizmus Brezsnyevi fekete tava fölött, örökös rettegésben, hogy egy kéz egyszercsak elvágja ezt a vékony szálat is. A gazdasági reformnál sokkal fontosabb társadalmi reform, megújulás sokáig szóba sem került, amikor pedig ráköszöntött a táborra a lengyel válság, hat-hét évvel ezelőtt, akkor mindenütt még szorosabbra záródtak a hatalmi rendek sorai és reformról való gondolkodást felváltotta vagy a teljes elhallgatás, vagy pedig a semmire sem vezető reform-csinnadratta. Ennek a reform-csinnadrattának az volt ajellemzője, hogy sokszor nagyon merész és eretnek dolgokat mondott ki, rendszerint szűk értelmiségi-elit körben, de a való életben, a gazdaságban jóformán semmi nem történt, vagy éppen az ellenkezője, így jutottunk el a mai helyzetig, amikor voltaképpen már mindegy, hogy a hatalomnak van-e szándéka belekezdeni egy gazdasági reformba vagy nincs, mert voltaképpen semmilyen kezdeményezéshez nincs meg a tőkéje. Most már szabadon lehet spekulálni, hogy milyen oktánszámú benzinnel volna legésszerűbb feltölteni a motort, az ólommentes benzineket is javaslatba lehet tenni, a tény az, hogy a tank üres.