Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

az a föld, melyet cserepekre hullott cókmókként magával cipelt s itt üggyel-bajjal mozaikká illesztett.” Régi mesék, családi mondák és legendák tobozaiból keltek tehát életre s nőttek hatalmassá ezek a fennkölt királynői ezüstfenyők. Hihetetlen tárgyi tudás, lélegzetelállítóan brilliáns nyelvi bravúrok, szinte mágikus erejű drámaérzék fémjelzi színdarabjait.

A címadó darab, Medvetánc, mint a szerző utószavában elmondja, ,,Bol— dog-mese-voltával ugyancsak rácáfol az erdélyi magyarság mai sorsára." Egy ősrégi, talán igaz-sem-volt mesevilág elevenedik itt meg, amit Csíky ,,magának pihézett ki ilyen lakályossá”, s mentett át az utókornak. De a „mese jobban a miénk, mint a való élet! Jobban el lehet lakni benne, mint a kőből rakott házban s talán az egyetlen, amit nem veszítünk el soha.” Idillikus, bukolikus piriny székely faluban, ahol mindennapiak a csodák, a medve-nap idején (amit Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának is hívnak, mikor magunk mögé tekintünk, megnézni, követ-e az árnyékunk), indul a cselekmény. Az időtjósló, mitikus medve itt főszereplő, az allegorikus mű több-funkciót betöltő alapszimbóluma. A faluba érkezett táncos medve s táncoltatói felforgatják a megszokott békét: „De furcsa dolog ezzel a medvével: mióta itt van, mintha minden érte s miatta kavarognék... mindennek a medve az oka." titokzatos, „időtlen” világban járunk. Mesenyelven, álomnyelven így beszél a főhős: „A nap elsápad. Sashajú galambom, most döntenek felettünk. Hallod, jönnek! Megannyi óra, sok kétlábú naptár. Mert óraütésre falatoznak, csak naptár után váltanak gúnyát s a vadat meglövik, mert nincs órája s nincs más naptára, csak az ég sa fák. Én órának eztán a szívedet akasztom az ágyam fölé.” ( Melyik Thomas Mann tanítvány ne értené meg ezt a „varázshegyes” időjátékot székely egzisztencializmusba öltöztetve!) Ez a deli legény, Gábris, bár kezdetben kissé félszeg, mama-kedvence, akit folyvást gúnyolnak a legények, a medvehozta csodák során maga is medvévé válik: lerázza az igát (láncait), kitépi magát szülei béklyóiból, fittyet hány a szokásoknak s minden tiltakozás ellenére egyesül eddig tiltott szerelmével, Katinkával, a szelíd, tisztaszívű, angyali medveszelidítőnővel. A medve metafora több síkon illeszkedik a cselekménybe: Gábris, mint medve, először engedelmeskedik s később kitör, eszeveszett erővel s így a szabadság utáni vágy szimbóluma lesz. „Ezek gyakorlottak az iga/béklyó lerázásban.” (Kicsodák? A medvék? A mesebeli vagy jelenlegi székelyek?) De a medve egyformán jelent cudar időt, télutót és fényt is, ami fura dolog, mert akkor mindennek árnya nő. S mint tudjuk, a medve reszket az árnyékától. A mitikus kettősség arra is utal, hogy a fényben jobban látszanak a negatívumok is. Bár a szerző utószavában szinte megtiltotta, hogy „mindenféle tücsköt-bogarat belemagyarázzanak" mesejátékába, a simogató, pihe-puha, zsongítóan szép nyelvi játék mögött ott lapul a nemesítő, javító, tanító szándék: a modern filozófusnő, aki hagyománytmentve játszik/játsszat. Bizonyíték erre az is, hogy a Münchener Kammerspiele sikeresen játszotta, ünnepi darabként, a Medvetánc-ol az 1962-63-as évadban.

A Titkos krónika-ban Csaba királyfi legendáját dolgozza fel versben, óriási történelmi és dramatikai felkészültséggel. Ez a sziporkázóan szellemes nyelvi mestermű egyben rezignált, szomorú politikai tanulságtétel is, A darab végleges formájában 1956 után készült el, s így a mitikus királyfi „eredetileg tervezett dicsfényes apotéozisa grimasszá torzult. A történelem időnként megfojtja a mondát. „Csiky szerint a darabból annak kell kiderülni, „hogyan hiúsult meg az örök béke s ezenmód a világ egyesítése ezerötszáz évvel ezelőtt.” Ahogy Mark Twain Connecticut-i Yankee-je visszatelepíttetik Artur Király udvarába, a Titkos krónika hősét, egy szórakozott, békés történelemtanárt, a hatodik szá- 124-