Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

zadba rabolják vissza a barbár hunok, meggyőződve arról, hogy ő Attila legendás fia, a régvárt nagy vezér. Kápráztatóan csillogó nyelvi bravúrral vált itt á költőnő a modern kifejezésekről az ősi, szinte ráolvasó, sámáni rigmusokra. A főhős először csak álmélkodik a fura, pajzsos barbárkori csapat láttán, később, mikor nem távoznak, tiltakozni kezd. Akkor Buga. a hunok szószólója így felesel vele. dühös dobpergés mellett: „változz varanggyá, nyelveden/ százhárom hegynyi súly legyen,/ gigád csavarja kénköves/ hüdösség, melledhétöles/ üdére feküdje meg, szavad/ bujdosson árván föld alatt!"

A professzor szerényen megjegyzi, hogy az ő szakterülete inkább a korareneszánsz. Erre Buga tónust vált: „Nem fogja átok nagy királyunk/ csillagfürösztötte fiát, a győzedelmes/ Karvalyfit, sereg előtt szálló nyílvesszőt..." Mikor az „áldozat" végre megérti kinek is nézik, tréfára fogja a dolgot. De a hunok megragadják. felemelik és elcipelik a kapálódzó, segítségért ordítozó tanárt.

A második részben (hun sátortábor, a tanár trón-ágyon ül), látszólag vidámodik a játék s egyre költőibb, mágikusabb lesz a nyelv, ahogy a jelen és a régmúlt abszurd vitába száll. „Buga: Végy rettenetes bosszút a hun birodalomnak megrontóin,/ hullabűzös fejük a Fehér Farkas/ torkába görgesd, nyomorú/ bőrük csíkokba nyúzd le./ Tanár: Uraim, milyen téma s méghozzá éhgyomorra!" A verbális csatamezőn egyre intenzivebben folyik a párbaj; lassan a tanár egyre inkább hasonlítani kezd Nagy Imrére. Érvei, célkitűzései kísértetiesen ismerősek. Például kifejti, ő „tanítani” akar csupán, új útra vezetni népét és az emberiséget, különösen most, mert: „A történelem folyamán egy nép sem volt még hasonló kivételesen szerencsés helyzetben... a humanizmus fáklyagyújtói lehetnek a hunok.” (!) Közben megjelenik Kadosa (Kádár), a „kedves hóhér, az áruló, akiben nincs cseppnyi gyűlölet", aki csak ragaszkodásból öl. A vezetők kicipelik a sátorból: „Néped vár. uram!" Nyilvánvaló az 56-ra utalás, mikora hun tömeg egetverő ujjongással üdvözli, élteti a kissé félszeg. szemüveges urat. Ekkor feléjük fordul s bejelenti, hogy az első lépés a lefegyverkezés, a régi szerződések felmondása majd újak kötése, valamint a személyi kultusz felszámolása! Ezalatt a színpadon felvetítődik Attila elmosódott képe, mely folyvást változik, valamennyi napjaink ismert diktátorainak vonásait viselik. Rövidesen megjelennek az ellenség küldöttei, a gepidák, herulok és alánok vezérei, akiknek a tanár bejelenti, hogy a hun nép ezentúl nem rombol, hanem épít: egy humánusabb. egyesült világot. A naiv profeszor. aki váltig a humanizmus, fejlődés, és szabadság elveit hirdeti, végül aljas árulás, cinikus konspiráció áldozata lesz, sőt, magával rántva követőit, ő, a pacifista, lesz az általános világégés okozója. A hunok akkor „kiköpik", ármánykodó, gyáva csalónak bélyegzik és: „Te nem vagy Csaba!” felkiáltással felültetik a „növő holdkaréjra."

Ebben a drámában a szerző egyaránt autentikus és brilliáns filozófus, nyelvész, történész és folklorista. Az alapértelem mélyen pesszimista: az emberiséget nem lehet megváltoztatni, sem történelmi változásait, „nem dialektikussá parancsolni". Csúfos kudarccal végződik tehát a kísérlet arra, hogy a kőkorszakbeli tradíciókra épülő világtörténelemnek új alapot teremtsen a tudás és tapasztalat. Korunkban nem jön. nem jöhet el már Csaba királyfi csillagösvényen! Közvetlen az 56-os tragédia után persze nem is lehetett más sem a tanulságtétel sem a darab hangvétele.

Mónár Anná-ban Csiky az erdélyi népballadák legsötétebbjét dramatizálja és ülteti új formába. Valójában a véres történet sokféle verzióját szintetizálja; megpróbálja megfejteni a véreskezű „hősnő” titokzatos, érthetetlen motivációit. Itt is. mint az. Erzsébetkori Tourneur A bosszúálló bosszúja című vérdrámájában. a jogos sérelmet vindikálni akaró hősből hasonszőrű fenevad lesz. Azár- 123 -