Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

mintha megbontaná — nem a folyamatot, mert az változatlan erővel gördül tovább — hanem a szerző, saját magatartását, viselkedését egy egészen új dimenzióban láttatja a továbbiakban. És ez a változás egyúttal a mű értékítéletét is nagymértékben befolyásolja. Az első könyv két esztendő eseményeit summázza: a kétségbeesett, a vele történteket jó darab ideig hinni sem akaró, csodára váró, lelke mélyén csakis az isteni gondviselésben bízó, 18 esztendős levente-katona fiú viselkedését, gondolkodását, cselekvését (tehetetlenségét) regisztrálhatja — szívében mély sajnálkozással — az olvasó. A második könyv elején, 1946 telén pedig már egy húsz esztendős férfi körül zajlanak az események, a fiú fölött nem csupán elmúlt a keserves két év, hanem meg is edzette, férfivá érlelte. Természetes változásként könyvelhető el ez a „fejlődés”, különösképpen a megpróbáló körülmények közepette, amelyeknek gyorsító hatása is kézenfekvő. Maga a szerző tapasztalhatta ezt leginkább és szemléltetően le is írhatta volna művében. Ám ilyesmire még csak utalást sem találunk a sorok között. Utalást nem, de annál több bizonyító cselekményt, eleddig ismeretlen magatartásbeli változást. Ezek a művészien „rejtett” kitárulkozások a legnagyobb értékei az írásnak, amely — ne feledjük —, a szerző szabadulása után sok évvel került papírra. Bár voltak följegyzései — főképpen a későbbi időkből, de valamennyit megsemmisítette hazaindulása előtt, nehogy azok miatt visszatartsák.

A minden körülmények között engedelmeskedő, gyámolatlan fiú helyett, egy gondolkodó, célratörő felnőtt ember lép az olvasó elé a második könyvben. Akinek istenbe vetett hite mellé odatársul a „segíts magadon...” is.

„1946 december 16-a szélcsendes, de nagyon hideg nap volt. Fagyot lehelt minden” — írja — majd egy óvatlan pillanatban otthagyja a brigádját. „...Egyedül bolyongtam az erdő mélyén. Tüzet, meleget kerestem minél messzebb az emberektől, hogy biztonságos menedéket találjak a hideg és a nacsalnikok elől..

Odagázoltam és nagyot dobbant a szívem: egy tágas gödörben barátságosan izzó, nemrég elhagyott tűz maradványaira bukkantam.(,..)A vörösen izzó parázshalmazból kellemes füstnélküli meleg áradt.(...)

Elaludtam. Most az egyszer nem kétrét görnyedve, hanem kényelmesen kinyújtózkodva.(...)

Hogy meddig aludtam, meddig sem? — nem tudom. Arra riadtam fel, hogy érces hangok ütötték meg a fülemet közvetlen közelről.)...) A gödör szélén megjelent egy idősebb, kegyetlenségéről hírhedt mester robusztus alakja. Kezében ütésre emelt husángot tartott.)...)

— No, te parazita! Hát találtál magadnak búvóhelyet? Majd kipiszkállak én téged innét, ne búsulj! — ordítozott magából kikelten, csakúgy visszhangzott az erdő. Vérben forgó szemei nem sok jót ígértek.

„Agyonver, biztosan agyonver ebben a gödörben... Nincs menekvés... Jaj istenem...” — villant át az agyamon.)...)

Ebben a kritikus pillanatban valaki odakiáltott a mesternek. Az megfordult és leengedte a fennem suhogtatott botot.(„.)

— Ki van a gödörben? — hallottam egy ismerősnek tűnő hangot. S amíg lázasan kutattam emlékezetemben, odaért Zsurka, a grúz orvos.f..)

— Ó, te vagy az magyar? Hogy érzed magad?

Választ sem várva a mesterhez fordult, akinek szándékával tökéletesen tisztában volt.

Ne bántsd ezt az embert. Hadd melegedjék a tűz mellett!(„.)

Csak este tudtam meg a napközben lejátszódott jelenet nyitját: a munkára való kivonulás után erős fagyhullám öntötte el a tájat. A hideg miatt nem lett volna szabad dolgoztatni, hanem összeszedni és visszavinni a lágerbe a rabokat.- 118 -