Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)
1988-06-01 / 25. szám
Ezt persze nem tették, ragaszkodtak az aznapi termeléshez is. Az orvosok — az ilyen alkalomra vonatkozó rendelet értelmében az erdőt járták. A leggyengébbeket a tűz mellé küldték.f...) Az orvosok dicséretére legyen mondva, mindent megtettek a védtelen, kiszolgáltatott emberekért, ami csak erejükből tellett. Az orvosok is rabok voltak ugyan, de a medicina felett — szerencsénkre — nem volt mégsem korlátlan hatalma a parancsnokságnak. (42, 43. 44 old.) Az erdei esemény egyetlen kiragadott példa csupán. Számos hasonló (különböző) ellenszegülést idézhetnénk, amelyek jelentősen befolyásolták — növelték az elítélt magabiztosságát. A feltétlen engedelmesség már-már visszavonhatatlanul a múltba tevődik: szívós akarattal keresi —- és találja — az adott helyzet kínálta alkalmakat, kibúvókat. Lassanként odajut, hogy a veszély nem riasztja vissza, s némelykora bátorsága mellé a szerencse is hozzászegődik. Vajon párszáz oldallal (néhány évvel) előbb, gondolhatta-e az olvasó, hogy valaha tanúja lesz az alábbi, ugyancsak meglepő részletnek, amit a szerző már alaposan megváltozott magatartásának szinte természetes következményeként prezentál. ,.A láger főkapujától nem messze volt a klub épülete.(...) Az épület csak nevében viselte s klub elnevezést, valójában női lakóbarakk volt, ki tudja hány személy zsúfolódott benne. Viszont a korábbi időkből, amikor még nem volt ez a láger „temetkezési hely”-nek kijelölve, ott maradt a tetején egy erős hangszóró. Rájöttem, hogy reggelenként az ébresztőtől a munkára való kivonulásig, nagyon jó zenét sugárzott. A káromkodásoktól, a kalapácsütésektől, a kemény bazaltkövek verődésétől és a mélyből feltörő sóhajoktól visszhangzó napok sodrában szomjaztam, vágytam a zene után. A kora reggeli szürkületben gyorsan kihörpintettem a híg káposztalevest. Kenyéradagomat egy ingdarabból beszegett kis szalvétába burkolva elrejtettem a mellemen és a dombra épült klub átellenében levő barakk sarkához siettem. Aztán kezemet az ölembe ejtve, a falnak dőlve, lehúnyt szemmel (néha-néha el is szunyókálva) hallgattam a zenét, egészen a kivonulásig. Amikor a kapu felé vezető úton feltűnt a brigádom, csatlakoztam hozzá. Szádcsikov közömbösen mért végig. Biztosan azt hitte, hogy a konyha körül koslattam odáig, azért tűntem el a barakkból olyan nagy sietséggel. A minden reggel egy darabban elfogyasztott egész napi kenyéradag és a másfélórás zene volt a nap fénypontja. Az tartotta bennem a lelket, azt vártam egyik ébresztőtől a másikig, az adott erőt a napi gyötrelmek elviseléséhez.” (195.) Rózsás János nem nyugszik bele a megváltoztathatatlannak deklarált körülményekbe, nem engedi, hogy eluralja a letargia, kilátástalanság és megbontsa szellemi egyensúlyát. Rettenetes fizikai fáradtsága ellenére, a napi párórás pihenőidejéből szakítja ki a szükséges perceket, szelleme ápolására. Szorgalmasan olvas, tanulja az orosz nyelvet, építgeti a művelt rabtársakkal való kapcsolatát (közöttük a későbbi Nobel-díjas Szolzsenyicinnel), s amikor többségében kazah nemzetiségűek munkacsoportjába kerül, hajlandó lenne az ő nyelvüket is elsajátítani, ha nem figyelmeztetnék, hogy a láger parancsnoksága, amennyiben tudomást szerez emeakaratáról — tekintve, hogy a láger Kazahsztánban van — könnyen a szökési szándék gyanújába keveredhet, ami aztán beláthatatlan következményeket vonhat maga után. A szerző 9 esztendei fogságának története érdekfeszítő olvasmány. Személyes sorsának alakulása végig vezérlő, lebilincselő motívuma a műnek. Ám ezzel párhuzamosan hatalmas kitekintést is nyújt a szovjet (szocialista?) rendszer strukturális felépítésére, végrehajtó módszereire, azzal a félreérthetetlen konklúzióval, hogy a szovjet állam egzisztenciális létét alapvetően és kizárólagosan- 119 -
