Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)
1988-06-01 / 25. szám
ROSTA Egy korszak áldozata? Rózsás János: Éltető reménység, Borbándi Gyula kiadása, München, 1987. Rózsás János szovjet fogsága naplója két kötetének főcímei — Keserű ifjúság, Éltető reménység -, igen találóan foglalják mintegy (gondolati) keretbe kilenc esztendő megpróbáltatásait, kínszenvedéseit. Mindvégig az a szilárd meggyőződése Rózsásnak, hogy igazságtalanság történt vele, nem szolgált rá a keserves sorsra, és ez a meggyőződés szünet nélkül munkál benne, táplálja, erősíti lelkében a szabadulás, hazatérés éltető reménységét. Magyarország iránti határtalan szeretete, valamint a még otthon beléidegződött erkölcsi normák, az ezek diktálta emberi magatartása szolgáltatják a vértezetet a kegyetlen hajcsárok, nacsalnikok, fagyhalált lehelő téli hónapok, perzselő sivatagi hőség, állandó éhség, gyakori betegség, naponta újrakezdődő folytatódó gyötrelmek ellenében. Ellenében? Inkább csak önmaga védelmében, a túlélés érdekében: valamiképpen - mindenképpen túlélni az ezrek (százezrek) számára túlélhetetlent. „Ügy hullottak körülöttem az emberek, mint ősszel a legyek” — irja lakonikus egyszerűséggel egyhelyütt. Amikor pedig a kilenc esztendő elteltével Lembergben, közel hazájához megszámolja a vele együtt annak idején elhurcolt magyar csoport maradványát, nagyon elszomorítja a számvetés: egynegyede került vissza mindössze. A kétkötetes mű (összesen 724 oldal) kétségbevonhatatlan igaz történések sorozata, s mint lejtőn elindított hógörgeteg növekszik, magába tömörítvén a kisebb-nagyobb epizódok tömkelegét, száz meg száz emberséges és embertelen személy karakterrajzát, a szovjet bűntetőrendszer horizontális és vertikális keresztmetszetét. Végül, amikor az olvasó leteszi a könyvet, valamiféle hiányérzettel vegyített döbbenet költözik a gondolatába. Mert, bár együtt örül Rózsás Jánossal, hogy hazatérhetett, de vele együtt szívébe zárt még számos nyomorúságos sorsú elítéltet, mint például Alexejenkó kapitányt, aki a háborúban egyik szemét, fél karját veszítve, eszméletlen állapotban került német fogságba, s miután onnan hazajutott „hazaárulás” bűntettével vádolva, 25 évi javító-kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélték: „Amikor a kórházban eszméletre tértél, le kellet volna tépni sebeidről a kötést, elvérezni, de akkor sem életben maradni...” — válaszolta a bíró Alexejenkó védekezésére. A kapitány tragédiája talán a legkirívóbb példa, de oldalukon sorolni lehetne még, az alapvető emberi jogaiktól megfosztott nyomorultak neveit: Duszja nővérét, Lasztifkar mérnökét, Zombori görögkeleti lelkészét, és így tovább... Mi történt vajon ezekkel? Az olvasó szeretne választ kapni erre is. A napló folyamatában nincs megállás, törés, kezdettől a befejezésig szorosan összefügg, kerek-egész. Mégis, a Keserű Ifjúság utolsó mondata: „Engedelmesen mentem Goncsarov után a keskeny ösvényen a kijelölt parcelláig” —- 117 -
