Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

idegen —jazzt. Tulajdonképpen ekkor döbbentem rá, hogy mindiga legjobb azt csinálni, amit nem szabad, és a legrosszabb, amit kell. De még a kenyérért, lisztért, lóhúsért állott sorban sem jutott eszembe olyasmi, hogy én az engem és másokat ért sérelmekért, a katasztrofális életszínvonal-emelkedésért: a Hazát okoljam. „Csodákról” mesélt a Szabad Európa és Amerika Hangja, de még csak meg se fordult a fejemben, hogy jobb életért — hazát cserélhetnék. Igaz, akkor ez még csaknem lehetetlen lett volna. A „nem létező” vasfüggöny jól zárt.

Aztán, hogy az iskola velem is megcsinálta a maga mini koncepciós perét, hogy — egy évre rá — rehabilitáljon és megtegyen ünnepi szónoknak, afféle taps-tamburmajomnak, haza-fogalmam kezdett újra feltöltődni: találkoztam irodalmunk igazi nagyjaival is: Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany haza-verseivel. Gárdonyi és Móricz regényeivel. Ekkor jöttem rá, hogy nem az vagyok, akinek szeretnének lefaragni; nem örültem a hivatalos örülőkkel és vicceket meséltem, amikor sírni illett.

Ekkor fogant meg szívemben mai haza-képem.

Gimnazista éveim ezt az. embriót emberszabásúvá érlelték: tanáraim többsége szinte egyetlen szót nem mulasztott el kimondani ahhoz, hogy egészséges fogalmaink legyenek arról a Magyarországról, amely - a sors különös kegye folytán — mindannyiunk számára: A Haza. Ki a történelmi igazságokra nyitotta rá szemünket, ki a nemzet fennmaradásának sorskérdéseire. Magyartalan oktatónk, — ekkor még — nem volt, a sematikus tanterv áldozatai még az általános iskolákban butítottak.

Másodikos voltam, amikor egy ma is jó nevű — néptánccsoportnak a tagjaként ihattam a „tiszta forrásokból”; a kanásztáncok, pontozók kemény férfiassága mellé odaszökkent a széki csűrdöngölő lírája, az Alföld parasztsága mellé a székelyharisnyás góbé, — Magyarország fogalmához: Erdély. Ma is büszkeséggel gondolok vissza arra a ma már jelentéktelennek tűnő, de akkor még úttörőnek számító — szerepre, melyet országjárásainkkal ez az együttes (és személyemben én is), a magyarságtudat kibővítésében játszott. Ez idő óta nem tudom — és nem is akarom —a „haza” fogalmából kifelejteni: Erdélyt. Sohase jártam a földjén, de mindaz, amit nekem, mint magyarnak évszázadok hosszú során máig hatóan adott, — és azt hiszem, ezzel ma milliók vannak így „ideát” — kimeríti a Hazával szembeni legkisebb elvárásokat is. Ma már ugyanúgy vagyok erdélyi, mint magyarországi; csángó, mint felvidéki magyar. Csak egy nem vagyok: soviniszta. Megtanított a történelem arra a nagy igazságra, hogy a kis népek olyanok, minta sakkfigurák: minden lépésükért a mozgatóik felelnek. A nagy birodalmak keletkezésének ideje rég lejárt, az erővonalak ez ellen hatnak. Úgy vélem, a mi térségünk kis országai nem a saját jószántukból ellenségeskedtek-115 -