Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

apámmal: címertől a Táncsics-képig minden volt benne, ami 1848-ra emlékeztetett;— még tömbmegbizotti dicséretet is kaptunk érte. És ekkortájt hatalmasodott el bennem egy érzés — ki gondoltakkor még szerelemre? — hogy magyar vagyok, hogy az én hazám nem egy szégyellnivaló, akármilyen ország, mint a „többi” (akiknek nem volt 48-al); és ez az érzés csodálatosan tiszta volt.

Az én háztáji hazám itt szakadt ki az egészből. Minden, amit e szó: „haza”, ma is jelent nekem, egyetlen dátumból, — miként a fagyöngy is egyetlen fából — fakadt: 1848. március 15.-ből. A következő évtől kezdve aztán a nemzetiszín zászlók lefagytak a házainkról, a szózatok ajkainkról, a csinnadratták a cintányérokról. A március 15-ék iskolapadba ültek, kiszorulván a gyárakból és a családokból; a „haza” soviniszta mellékízt kapott történelemkönyveinkben. A világszabadság zászlóvivőiből egyik napról a másikra „a fasizmus szülőhazája”, „a nemzetiségek pokla”; „Hitler utolsó csatlósa”lett Magyarországból. Meg kellett tanulnunk, hogy amit mi „hazá”-nak hittünk, az csak néhány ezer nagybirtokos és kapitalista hazája volt; hogy a klerikális reakció évszázadokon át butította a népet, nem is beszélve a kizsákmányolásról, amely első jobbágy-ősünktől kezdődően egyre csak növekedett...Egy ilyen hazát csak szégyenlenünk volt szabad, történelmét pedig kitörölni könyveinknek még a lapjairól is.

Amilyen mértékben tilosodott március 15, a „haza”, a „magyar” nevek emlegetése, olyan mérték szerint kezdett ezek tartalma is megváltozni. A nemzetiszín zászlók mellé egyszínűek tolakodtak, hogy aztán fokozatosan szerepet cseréljenek; a „magyar” szó nacionalista tájszólásként csengett, és a „haza” fogalma ördögi színjáték főszereplőjévé lépett elő a hiszékenyek — és hányán nem voltak akkor azok? — fülében: olyan árucikké, melynek külföldre csempészését Rajkok, Mindszentyk, Grőszök és más neves és névtelen „hazaárulók” ellenében kellett megakadályozni. Természetesen a„haza legjobb fiainak” — ezek most sem mi voltunk — ez sikerült, — hogy azután még évekig packázzanak a „vevő” Uncle Sam-mel és közvetítőjével, a „láncos kutyá”-val. Valóságos háborús hisztéria kezdődött egy szomszéd állam ellen, amelynek mi egyszerűbb „hívők” még titokban örültünk is, ki nem mondott határrevíziós szándékokat gyanítva...

Azután — váratlanul — szidalmaink sokkal messzebbre kezdtek szállni: Koreába, és a „hazá”-ról idehaza alig, akkor is csak egy jelző után esett szó. Most meg ezért kellett féltenünk: nem tudtuk mit hoz a holnap, — lesz-e még, vagy új minőségbe tapsolja magát. Az idegen kultúra-dömping mindenesetre rosszat sejtetett, és a kantátákra, indulókra, csasztuskákra kötött fülek más hangok után kutattak az éterben: apám két népnevelés között a londoni híreket hallgatta, én a Szulikó és a Szénát hordanak a szekerek világslágerei között — a legalább annyira- 114-