Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

meghatározó a magyar volt. Hogy a tatár és a török ezt az állapotot nem tisztelte, az nem a mi hibánk, magyaroké. Ősapáink megtették, amit bármely más nép is megtett volna: szilárd, virágzó országot alapítottak egy olyan területen, ahol előtte sohasem volt, és fenntartották addig, ameddig előttük senki. Évszázadokon át bele tudtak szólni Európa történelmébe és gazdaságába, ami akkoriban még a világét is jelentette. Ebben az országban — melyet minden soviniszta gőg nélkül lehet birodalomnak nevezni — még a gazdag szász, városok polgárai sem szégyellték ,,magyar” állampolgárságukat; mindenüket a Hazáénak tekintették. Ugyan ki tudna — és akarna — ma már különbséget tenni szász, magyar és más nemzetiségű lakosok házai, templomai, városai között a történelmi Magyarországon?

Igen: ,,történelmi Magyarország”-on. Mert csak ez az egy Magyarország van. Ez a Haza: minden, amit itt alkottak, és leromboltak, amit kigondoltak és amit elégettek; akit itt szültek és itt öltek meg, akik szültek és akik öltek és ölettek: történelmi Magyarország. Határok sokszor szántottak földjébe, barátai és ellenségei gyakran váltakoztak, de: a történelem nem ismer örök határokat és örökké élő embereket. Hogy mi örök és mi nem, az nem elhatározás kérdése. Hogy mi Magyarország, sohasem volt határok kérdése. A két-, majd három részre rom részre szakadt ország mind-mind Magyarország volt; az az Erdélyi Fejedelemség; Csák Máté, Thököly, Rákóczi földje éppúgy, mint a török hódoltság, vagy még a Lajtabánság is! Mind-mind a tegnapunk leamputálhatatlan része, s ezáltal: hazánk. A Haza fogalma sohasem kötődik konkrét időhöz, mindig időszakhoz. A mi hazánké az első magyar nyelvű kárpátmedencei lakostól az utolsóig terjed: beláthatlan távolság.

Olyan a Haza, mint az Isten: nem törődik vele, hiszünk-e Benne vagy sem? Van, még ha nem is látja mindenki. Sokan talán sohasem találkoznak Vele, mások kikerülik, nehogy kalapot kelljen emelni neki. A nagy hazában mindegyikőnknek van egy saját, háztáji „hazája”. Afféle házioltár: Tőle várjuk a jótéteményt és mindenért őt okoljuk, ha rosszul megy sorunk.

A ,,hazá”-val való találkozást, miként első szerelmünket, sohasem feledhetjük el. Emlékszem egy, csaknem negyven évvel ezelőtti napra, amikor először reszkettem bele a gondolatba: nekem, a szüleim mellett. Hazám is van! A Centenáriumi Ünnepség előkészületei folytak éppen: piros-fehér-zöld zászlóerdők ütötték föl lobogó selymüket a házkapuk fölött, Kossuth-címerek és „Talpra magyar”-ok harsogtak a —még senki se tudta, hogy vihar előtti— kábulatba, hogy szabadok vagyunk. Nagy idők nagy tetteiről beszéltek nekünk a tanítók, a plakátok, a rádió, ezekről olvashattunk a tankönyveinben és az újságokban. Családiházunk utcai kapuja fölé valóságos Arc de Triomphe-ot barkácsoltam- 113 -